Ha még emlékeznek, különleges tavaszunk volt ebben az évben. Először mintha nem is akart volna tavaszodni, de aztán hirtelen – szinte egyik napról a másikra – borultak virágba a fák. Aztán nyár lett, majd újra hideg. De ami a legfőbb különlegessége volt ennek a tavasznak az az, hogy alig esett az eső. Aki egy kicsit is megpróbálta végiggondolni, nagyon hamar rádöbbenhetett arra, hogy ennek nem lesz – mert nem lehet – jó vége.
Áprilisban több helyen arra panaszkodtak, hogy egy hirtelen jött fagy elvitte a gyümölcs nagy részét, mert a virágok nem élték túl a hajnali mínuszokat. S miután március és április szokatlanul száraz volt, azt mondták, hogy ha egy héten belül nem lesz eső, hát nem lesz gabona… Közben hallgattam az időjárás jelentéseket is, amelyek valami nemtörődöm fölényességgel adták tudtul: nem lesz eső, szép idő lesz, ne aggódjanak, a felhők messze elkerülnek minket…
Aztán jött a május, és vele együtt megjött az eső. Néhány napon belül már azt lehetett hallani, hogy a rossz időre panaszkodik mindenki úton-útfélen. Mert hideg van, mert lucsok van, s drága meteorológusaink újra és újra próbáltak biztatni mindenkit, hogy már csak néhány nap és visszatér a nyár. Persze a mezők közben kizöldültek, a gabona, a kukorica és még jó néhány aszály sújtotta termény egyszeriben magához tért… Na, de mi lesz így a turista szezonnal, a túl korán kinyitott strandokkal? Veszteség, veszteség, veszteség… Azért annyira nem lehet kevés a turista, mert statisztikai adatok szerint igen jó a szállodai szobák kihasználtsága.
Aztán jött a május végi sokk. Egy nagy szállodahajó Budapesten egyszerűen átgázolt egy dél-koreai turistacsoportot szállító hajón, majd pár száz méter múlva kikötött, mintha nem történt volna semmi. Az eltűntek egy részét máig keresik, a katasztrófa elképzelhetetlen fájdalmat okozott nagyon sok családban. S akkor valaki megkérdezte: milyen veszteségeket fog ez okozni a dunai sétahajózás szépen fejlődő bevételeiben?
Elgondolkoztam: vajon tényleg ennyire rövidlátóvá, ennyire érzéketlenné tudunk válni, hogy az egyetlen szempont, hogy vajon kell-e cipelni az esernyőt, és ha most valami nekünk éppen jó, az legyen jó mindenkinek? Nem látjuk, hogy a jövendőt veszítjük el, miközben pillanatnyi érdekeink szerint gondolkozunk?
Mondhatná valaki: ez egészen természetes, hiszen a mai ember olyan messzire került a természettől, hogy már nem is tudja, hogy éppen minek az ideje van. A boltban úgyis mindig lehet kapni mindent… Tragédiák mindig voltak: hol egy autó ütközik, hol egy repülő pottyan le vagy el-elsüllyed még egy hajó is, de hát ezzel nincs mit tenni… Vajon mentség-e ez a mai embernek? Vajon nem kellene-e felkiáltanunk és könyörögnünk, hogy mentsen meg minket Isten – saját magunktól is, mert mindaz, ami körülöttünk történik, az arról árulkodik, hogy nem csak a természettől és egymástól kerültünk nagyon távol, de elsősorban a természet és az élet Urától, az élő Istentől? Milyen kár, hogy annyira el vagyunk foglalva a pillanattal, hogy alig-alig marad erő és idő az Örökkévalóra. Pedig Jézus határozottan mondta: „keressétek először Isten országát és annak igazságát, és a többi mind – ráadásként – megadatik néktek.” (Mt 6:33) Persze ehhez meg kellene tanulnunk Őrá bízni magunkat, és hálát adni esőért, napsütésért, szélcsendért és viharokért abban a tudatban, hogy Isten tudja, mire van szükségünk. És oda kellene fordulnunk egymás felé, s együtt érző szívünkkel segíteni a bajba jutottakon. Merthogy a keresztyénekről először az a hír terjedt el a kívül valók között: „Látjátok, mennyire szeretik egymást”. Talán legfőbb ideje lenne erre az alapállapotra visszatérnünk...
Kulcsár Tibor