A legtöbb jóérzésű ember nem szeretne érzéketlen lenni, se keményszívű, de az se helyes, még ha jó szándéktól vezérelve tesszük is, ha az iszákosságot vagy egyéb káros szenvedélyeket támogatunk.
Lelkipásztor feleségként a gyülekezeti házban élve, volt időszak, hogy szinte naponta csengettek be hozzánk segítségkérők. Épp ezért komolyan foglalkoztunk a kérdéssel, hogy mit is kell tenni ilyen helyzetben, mert az egész havi bevételünk se lett volna elég a kérések kielégítésére. Néhány igét idéznék, melyek nekünk útmutatást adtak.
Először is Isten sehol nem parancsolta, hogy pénzt kell adnunk a kéregetőknek, hanem azt olvassuk már a Példabeszédek könyvében is, és Pál apostol is idézi ezt a Római levélben, hogy „Ha éhezik, aki gyűlöl téged, adj neki kenyeret, és ha szomjazik, adj neki vizet.” (Péld 25:21) Tehát még az ellenségen is segíteni kell, mégpedig az adott szükségre válaszolva: az éhezőnek kenyeret kell adni, a szomjazónak vizet. Természetesen ha ruha, cipő vagy egyéb, az élethez alapvetően szükséges dolog a kérdés, akkor az is ebbe a kategóriába tartozik, mégpedig – ha megtehetjük – azzal a kitétellel, hogy ha módunkban áll, nézzünk utána, valós-e a szükség, vagy esetleg lustaság vagy nyerészkedés áll a háttérben. Nem véletlen, hogy Isten különös módon határozta meg a felelősségi területünket már a mózesi törvényekben. Ez pedig a lakóhelyünk. „Minden harmadik esztendő végén vedd ki annak az évnek a terméséből az egész tizedet, és raktározd el lakóhelyeden, hogy ha majd eljön a lévita, akinek nincs birtokrésze és öröksége, mint neked, meg a jövevény, az árva és az özvegy, akik lakóhelyeden élnek, ők is ehessenek, és jóllakhassanak. Így megáldja Istened, az Úr kezed minden munkáját, amit csak végzel.” (5Móz 14:28-29)
A kérdés másik oldalát is muszáj hangoztatnunk, hiszen nem kell semmi olyan dolgot támogatnunk, ami ezen túlmutat, azaz nem kell italra, dohányra adnunk, és nem kell semmi káros vagy felesleges kívánság teljesítésében közreműködnünk.
Isteni bölcsességre van szükségünk, hogy észrevegyük a valóban nélkülözőket, s azokat is beazonosítsuk, akik csak szeretik sajnáltatni magukat. Sajnos úgy tapasztaltam, hogy a legtöbbször azok a hangosabbak, akik nincsenek annyira nehéz helyzetben, míg a valóban kiszolgáltatottak, szinte szégyellik állapotukat, és inkább elbújnak a világ szeme elől. Pedig Isten hozzájuk akar küldeni minket, nem azokhoz, akik valami miatt nem akarnak dolgozni; róluk egyszerűen azt mondja az Ige, hogy „ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék.” (2Thessz 3:10b) A panaszkodók között olyanok is szép számmal akadtak, akik egyszerűen csak elégedetlenek voltak sorsukkal, és mások részvétét és anyagi segítségét igyekeztek megnyerni, mégpedig néha bármi áron. Ezt a lelkületet nem kell kiszolgálnunk, hiszen munkára vagyunk teremtve, s Pál apostolhoz hasonlóan meg kell tanulnunk elégedettnek is lenni. „Én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt.” (Fil 4:11b-12) Majd így summázza az egészet: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” (Fil 4:13) Nehéz lecke, de tanulható.
Ezekből a kapuban lefolytatott beszélgetésekből sok mindent megtanultam annak idején én magam is. Például azt, hogy az esetek döntő százalékában az előadott történetek nagyon hasonlítottak egymásra, és sajnos alig-alig volt, aki a felkínált élelmet, ruhát, cipőt elfogadta volna. Sőt! Olyan hangnemben kezdtek a legtöbben beszélni velem, mintha egy utolsó csavargó lennék...
Azért, hogy teljes legyen a kép, olyan is akadt, aki köszönettel elfogadta a felkínált segítséget. Na, ezekért a kevesekért minden alkalommal felkínáltam a Bibliából tanult segítségemet, és hogy elfogadta-e vagy sem, ez nem az én problémám. De mivel a mi életünkben is volt olyan időszak, amikor a hivatalos bevételünkből nem tudtunk volna megélni, – nem azért mert felelőtlenek voltunk, hanem egyszerűen lehetetlen volt kijönni belőle, – és Isten mindig gondoskodott rólunk másokon keresztül, ezért úgy gondolom, soha nem lehetünk érzéketlenek azokkal szemben, akik most vannak ebben a helyzetben.
És még valami. Ha Isten a környezetemben élő, valóban rászorulók közül bíz rám valakit, az más helyzet. Ezekben az esetekben sokszor nem is pénzre van szükség, hanem főtt ételre, jó szóra, törődésre, bevásárlásra, takarításra, fuvarozásra, stb. De ez már egészen más felelősség.
Kulcsár Anikó