„Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok!” (Mt 3:17; 17:5) – szólt az isteni szó először a Jordán partján, majd a megdicsőülés hegyén újra el kellett hangoznia, mert úgy tűnik, hogy vannak olyan leckék, melyeknek többször is neki kell futnunk. Így voltak ezzel a tanítványok is annak idején, s így vagyunk mi is, kései utódaik. Mert valahogy úgy vagyunk vele, hogy tudjuk mi elméletben, hogy csak egyedül Jézus az, akire nézve, és akiért van üdvösségünk és szabad utunk a kegyelem királyi székéhez, tehát egyedül ő méltó a tiszteletre, a hódolatra, és arra, hogy csak rá figyeljünk, de azért időről-időre beleesünk abba a hibába, hogy embereket is dicsőítünk.
Valahogy szeretjük mi a „nagy embereket”, azokat, akikre fel lehet nézni, mert hát ők amolyan ember feletti emberek, akikkel magától értetődően csak rendkívüli dolgok történhetnek, s ezért megilleti őket a csodálat és az ámulat. Igazán nem szeretnék gúnyolódni, de ahogy visszatekintek az elmúlt évtizedekre, egészen fiatalkoromtól kezdve fel tudok sorolni olyan személyeket és gyülekezeteket, melyek az adott időszakban betöltötték ezt a funkciót. Még egészen fiatal voltam, amikor az egyik gyülekezetről és lelkészéről beszéltek egyre többen úgy, mintha félisten lenne, hogy aztán néhány év múlva legyen egy másik ilyen csodálni való hely és személy, majd egy harmadik, és így tovább. Nem szeretnék senkit megbántani, hiszen a legtöbb esetben emberek akarták őket valamiféle pódiumra emelni, nem ők maguk. A tömeg már csak ilyen – mondja a pszichológia, felemel embereket, majd a mélybe taszít, attól függően, hogy éppen a vágyaikat szolgálja-e ki, vagy pedig ellenük van az, amit képviselnek.
Valóban a tömeg az tömeg, de Isten népe között nem kellene ennek így lennie. Ha ugyanis egy lelkész, egy tanító és az általa vezetett gyülekezet eleget tesz annak a követelménynek, hogy a „megfeszített Jézust” prédikálja, akkor azt érdemes hallgatni, és érdemes követni a tanítást, ha pedig emberek, eszmék, ideológiák, közösségi programok, esetleg szociális tevékenységek vagy a magával ragadó zene kerül a fókuszba, akkor valami nagyon félrement.
Sajnos sok esetben az úgynevezett „nagy emberek” is rájátszanak arra, hogy rájuk terelődjön a rivaldafény, és Jézus arca elhomályosodjon, s ehhez a legtöbb esetben társakat is találnak. Szomorúan emlékszem egy temetésre, ahol a megszólalók sorra dicsőítették nem csak az elhunytat, de egymást is, s ha nem lett volna bennem mély részvét az összetört özvegy iránt, aki szemmel láthatóan borzasztóan viselte ezt az egészet, bizony, szívem szerint otthagytam volna az egész díszes társaságot. A bennem feltörő ellenérzésen túl komoly problémám adódott azzal is, hogy vajon milyen lélek az, amelyik ezt mozgatja, hiszen Isten Szentlelkéről azt olvassuk, hogy Jézust dicsőíti és róla tesz bizonyságot. Maga Urunk tanított erről az utolsó vacsorán: „Én azonban az igazságot mondom nektek: jobb nektek, ha én elmegyek; mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok. (…) Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek.” (Jn 16:7-14)
Ez elég világos és egyértelmű tanítás, ennek ellenére mi sokszor mégis mást szeretnénk. Isten igéje helyett divatos áhítatos könyveket ajánlunk egymásnak, vagy olyan internet elérhetőségeket, ahol valami rendkívüli dolgot lehet hallani vagy olvasni. Ezzel persze nem azt akarom állítani, hogy csak rossz dolgokkal lehet találkozni, de azt igen, hogy ezekre a felkapott tanításokra is igaz az, amit Pál a thesszalónikai testvéreknek tanácsol: „A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg, de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok.” (1Thessz 5:19-22)
Egy sok évvel ezelőtti női alkalom is eszembe jutott a témán gondolkodva, ahol az egyik testvérnő nagyon intenzíven ajánlott egy általa olvasott könyvet, melyben emberek halál közeli élményei voltak összegyűjtve, melyekből az a következtetés vonható le, hogy mégis van mennyország, meg túlvilág, és nem csak mese vagy kitaláció ez az egész kereszténység. Hát, ha egy gyakorló keresztényt, mert elvben az volt kedves testvérnőnk, tehát, ha egy templomba járó, igét hallgató emberkét csak egy ilyen könyv gondolkodtat el, akkor valahol valami hiba történt. Hol van itt ugyanis az az isteni parancs, hogy „Őt hallgassátok!” És csak Őt! Ne nagy embereket, ne csodás beszámolókat, hanem egyedül Jézust!
Ráadásul, lehet, hogy én túlságosan racionális beállítottságú vagyok, de úgy gondolom, hogy egy jó tollal megáldott író azt ír le, amit akar, és hogy annak mennyi a valóság alapja, az már más kérdés. Sajnos, ezt nemcsak a pesszimizmus mondatja velem, hanem a sok éves lelkipásztornéi tapasztalat is. Mert volt olyan testvér, aki miután megtért, bűnbánattal vallotta be nekünk, hogy ő bizony sok „csodás átélésről, istenélményről” számolt be annak idején, amikor rájött, hogy a gyülekezetek erre vevők, melyek bár a valóságtól elég távol estek, de olyan jól hangoztak, és olyan örömmel és csodálattal fogadták „bizonyságtevéseit”.
Sőt olyan is megesett, amikor valakit inteni kellett, mert az évek során egyre több változáson mentek át az általa előadott történetek, s mivel közelről szemléltük az életét, pontosan tudtuk, hogy bár valóban színesedtek az elmondott megtapasztalásai, de az évek múlásával ezek a csodálatos történetek a valóságtól egyre jobban eltávolodtak.
Még mielőtt valaki úgy gondolja, hogy ez egy hívő emberrel nem eshet meg, szeretném leszögezni, hogy ha nem Jézust hirdetjük, és ha nem rá hallgatunk, akkor bizony megtörténhet, hiszen az emberi emlékezet kiszínezheti a múltat, és felékesítheti olyan dolgokkal is, melyek soha meg nem történtek, és a végén már az se tudja, hogy pontosan mi is történt, aki elvben átélője volt az eseményeknek. Ezt a jelenséget pontosan ismeri a pszichológia is, és konstruktív memóriának nevezi.
Épp ezért vegyük komolyan az ige tanácsát: „Mindent vizsgáljatok meg…” (1Thessz 5:21), s ha az, amit hallunk, nem Jézust helyezi a középpontba, nem róla tesz bizonyságot, és nem neki adja a dicsőséget, akkor tartózkodjunk tőle, különben lépre mehetünk, és célt téveszthetünk, azaz bűnbe eshetünk. De nem törvényszerű, hogy így járjunk, ezért hangzik a figyelmeztetés: „Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.” (Zsid 4:14-16)
Kulcsár Anikó