Úgy tapasztalom, hogy nagyon sok olyan emberke él mostanság ezen a Földön, s ez alól a keresztények sem kivételek, akik a bajban készségesen igényt tartanak Isten segítségére, sőt még engedelmeskednek is neki, de a baj elmúltával megrázzák magunkat, mint a vízből kijövő kutya, s mennek a maguk feje után: „Kösz, Uram! Innen már én is elboldogulok, innen már nekem is megy!” – felkiáltással. S nem gondolnak bele, nem gondolunk bele, mert ezzel a kísértéssel nekem is szembe kell néznem, hogy magunktól nem biztos, hogy mindig jó döntéseket hozunk, hiszen egyikünk se rendelkezik se a jövőbe látás, se a mindentudás képességével. Épp ezért úgy is hibázhatunk, sőt akár tragikusan rossz irányba is indulhatunk, ha egyébként talán logikusnak látszik az, amit teszünk.
Ki gondolta volna például egy évvel ezelőtt, hogy beüt a koronavírus, és a szépen megtervezett, akár előre megszervezett életünk fenekestül felfordul. Meggyőződésem, hogy senki. Készültünk az adventre, a karácsonyra, terveztük a programokat, menedzseltük az életünket, hiszen pontosan tudtuk, hogy „mindenki a saját szerencséjének a kovácsa”. Tanítottuk is a gondos tervezés, szervezés fontosságát, és azt is, hogy tudnunk kell, hogy mit akarunk és hogyan. S mi lett belőle?
Pedig bíztunk magunkban, az eszünkben, a pénzünkben, a tudásunkban, a technikánkban, s elhittük, hogy innen már magunktól is elboldogulunk, hiszen elég nagyok, elég erősek vagyunk ahhoz, hogy megoldjuk a problémákat. Missziós stratégiákat fogalmaztunk meg, keresztény fesztiválokat tartottunk, látásaink voltak, csak éppen Istent felejtettük el megkérdezni, hogy jó irányba megyünk-e. Helyette hangzatos szólamokat kezdtünk el hangoztatni: tolerancia, egymás elfogadása, szabadság, jólét, boldogság, és persze a mindent elnéző, a bűn fölött is szemet hunyó szeretet.
Még Istent is a saját képünkre akartuk formálni, aki nem lehet annyira kegyetlen, hogy bárkit is megbüntetne, akárhogy is él a lelkecském, s akár kit is imád, hiszen végső soron mindenki valahol mégiscsak ugyanazt az istent imádja, hívják azt akárkinek is, és tiszteljék akárhogyan is…
Nem folytatom, mert mindez pusztán emberi bölcselkedés, még akkor is, ha mostanság nagyon népszerű. Isten soha nem mondott ilyet, sőt határozottan kijelentette igéjében, a Bibliában, hogy egyedül Ő az Úr, s rajta kívül nincs más Isten, s azt is, hogy senki nem mehet hozzá, az Atyához, csakis Jézus Krisztus által. S ez az út a Golgotán át vezet.
Arra is sok helyen figyelmeztetett minket Urunk, hogy nem kellene annyira magabízóknak lennünk, hiszen életünk olyan, „mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága. Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni.” (Zsolt 103:15-16) Mindezt a 103. zsoltárból idéztem. Ebből persze nem az következik, hogy akkor minek erőlködni, így se, úgyse tehet az ember semmit a sorsa ellen. Nem, hiszen így folytatódik a zsoltár: „De az ÚR szeretete mindörökké az istenfélőkkel van, és igazsága még az unokáikkal is; azokkal, akik megtartják szövetségét, és törődnek rendelkezéseinek teljesítésével.” (Zsolt 103:17-18) Gyönyörű ígéret, érdemes lenne belekapaszkodni!
A zsoltár elején még egy nagyon bölcs tanácsot találunk, egy olyat, mely biztos ellenszere lehet a ránk-ránk törő csüggedésnek: „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg. Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé.” (Zsolt 103:2-5)
A hálaadás és Isten áldásainak a felemlegetése mindig jobb kedvre deríti az embert, és új erőt ad a továbblépésre. Tegyük ezt minél gyakrabban, s ez mind a lelki, mind a testi egészségünkre pozitív hatással lesz!
Egyébként, amerikai testvéreink évszázados hagyományként ünneplik a nagy hálaadás napját. Érdemes lenne ezt a szokásukat átvennünk! S ha ebben az évben személyesen talán nem is, de telefonon, interneten keresztül összegyűlni, s felemlegetni mindazt a sok jót, melyet ebben az évben is kaptunk szerető mennyei Atyánktól, hiszen volt élelmünk, ruházatunk, lakásunk, munkánk, egészségünk. Az ige is szólt, lehet, hogy sokszor a rádión keresztül vagy az interneten, de szabadon. Nem folytatom, a többi áldás felidézését Olvasóimra bízom.
Kulcsár Anikó