Olyan a korszellem, ahol az önbizalom túltengése természetes. Egyre több olyan emberrel találkozom, akik nem hisznek abban, hogy az Ószövetségből bármi érvényben lenne. Azt hangoztatják, hogy annak a ideje már lejárt, s most az Újszövetségben egy teljesen új Istent is ismerhettünk meg. Az Ószövetség Istene a haragos és bosszúálló Isten, ám az Újszövetség Istene a szelíd, emberközeli, hogy ne mondjam, humánus vagy egyenesen humanista, emberközpontú Isten. Azt hiszem, mindez a Szentírás hiányos ismeretéből és sok-sok tudatlanságból fakad.
Az Ószövetség elhívott népe a zsidó nép volt. Az Újszövetségben Isten nem félretette ezt a népet, hanem kiterjesztette az elhívást, hogy akár zsidó, akár pogány háttérből is származik valaki, legyen lehetősége Krisztusban az Isten gyermekévé lenni. Az elhívó azonban nem egy másik Isten. Az elhívás feltételei is csak annyiban mások, hogy a mennyei Atya még nagyobb kaput nyitott a kegyelem által. Ám az utolsó vacsora alkalmával Urunk több mint egyértelműen hangot adott annak, hogy mi a viszony az elhívó és az elhívottak között: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” (Jn 15:16)
Talán nem szívesen halljuk ezt a merev álláspontot, de ha belegondolunk, nem is merev ez az álláspont, csak világosan tükrözi: Isten elhívott Jézus Krisztus által, és konkrét célra rendelt. Ez a konkrét cél nem módosítható vagy bírálható az elhívott oldaláról. Elfogadható, de akkor teljes egészében, vagy visszautasítható, de visszautasítani is csak teljes egészében lehet. A Lukács evangéliuma 9. fejezete nagyon egyértelmű ebből a szempontból: „Aki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét minden nap, és úgy kövessen engem.” (Lk 9:23) Ha a magunk útját kezdjük járni, hamar kiderül rólunk, hogy ugyanúgy járunk, mint az eredeti választott nép. Egyrészt a kiválasztottság nem véd meg a bűntől, másrészt Isten nem hagyja a bűnt büntetés nélkül.
Talán nem minden olvasó érti pontosan, hogy mire is gondoltam akkor, mikor azt mondtam: a kiválasztottság nem véd meg a bűntől. Tapasztalatom szerint sokan azt gondolják, hogy a keresztyén élet döntő momentuma a megtérés. Ha valaki egyszer a szívébe fogadta az Úr Jézust, akkor a bűn onnantól szinte ismeretlen dologgá lesz számára. Pusztán a múlt emlékeként jön elő néha, de úgyis csak ritkán. Ennek aztán keserű csalódások a következményei, hiszen a Biblia ilyen ígéretet nem tartalmaz. Ilyenkor a csalódások mintegy ellenszereként jelenik meg egy másik fajta gondolkozás: „Nem baj, ha vétkezem. Keresztyénként vétkezni más, mint nem keresztyénként. Istennél tulajdonképpen protekciónk van, s éppen ezért másként ítéli meg gyermekei bűneit, mint ha nem lennénk gyermekei.”
Pál egészen biztosan találkozott ezekkel a gondolatokkal, hiszen a Római gyülekezetnek ezt írta: „Mit mondjunk tehát? Maradjunk a bűnben, hogy megnövekedjék a kegyelem? Szó sincs róla! Akik meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk még benne? Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik a Krisztus Jézusba kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltettünk? A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk. Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele a feltámadásának hasonlóságában is. Hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megsemmisüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek. Mert aki meghalt, az megszabadult a bűntől.” (Róm 6:1-7)
Pál itt is és a Korinthusi levél 10. fejezetében is felemlegeti a keresztséget mint az Istennel való szövetségkötés jelképét és emlékjegyét. A szövetségkötés azonban nem azt jelenti, hogy jogosítványokat kaptunk arra, hogy a szövetségtől eltérjünk, hanem azt, hogy megfogadjuk a szövetséghez méltó életet.
És ha megszegjük a szövetséget? Erre emlékeztette Pál a korinthusiakat, mégpedig nagyon megrázó példákat felemlítve még a Sínai-hegyi szövetségkötést közvetlenül követő évekből, s ezeknek összefoglalásaként írja: „Mindez példává lett a számunkra, hogy ne kívánjunk gonosz dolgokat, amint ők kívántak. Bálványimádók se legyetek, mint közülük némelyek, amint meg van írva: „Leült a nép enni, inni, és felkelt játszani.” De ne is paráználkodjunk, mint ahogy közülük némelyek paráználkodtak, és elestek egyetlen napon huszonháromezren. Krisztust se kísértsük, ahogyan közülük némelyek kísértették, és elpusztultak a kígyóktól. De ne is zúgolódjatok, mint ahogyan közülük némelyek zúgolódtak, és elveszítette őket a pusztító angyal. Mindez pedig példaképpen történt velük, figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időkben élünk.” (1Kor 10:6-11)
Mindenütt felfedezhetjük a szövetség megtörését, s azt is, hogy Isten nem hagyta ezt büntetés nélkül. A Zsidókhoz írt levél valami hasonlóról beszél nekünk: „Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett - a gyalázattal nem törődve - vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült. Gondoljatok rá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek.” (Zsid 12:1-3)
Ez az engedelmesség a keresztyénségünk kulcsa. Ezzel mutatjuk ki Isten előtt, hogy valóban elfogadtuk Jézus váltságát. Ezzel fejezzük ki, hogy valóban szeretjük őt, és törekszünk akarata szerint élni. János, a szeretet apostola ezt írja levelében: „Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és adta az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.” (1Jn 4:10)
Ám engedelmességünket újra és újra próba éri. Nem véletlenül folytatja így Pál apostol: „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.” (1Kor 10:12-13)
Milyen fontos figyelmeztetés ez! Aki áll, vigyázzon, mert el lehet esni. Péter apostol, akit sokan Pál ellenlábasának gondoltak, teljesen ezzel egyező értelemben írta első levelében: „Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el: álljatok ellene a hitben szilárdan, tudván, hogy ugyanazok a szenvedések telnek be testvéreiteken e világban. A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni.” (1Pt 5:8-10)
Mindkét apostol szavaiból világosan kitűnik, hogy számolnunk kell a Sátán támadásaival. Ám azt is megérthetjük, hogy Isten nem hagy minket magunkra ezekkel a támadásokkal. Mert Isten hűséges. Nagyon fontos azonban a mi viszonyulásunk ezekhez a támadásokhoz. Felismerjük-e a kísértést? Tudjuk-e, hogy Isten tudtával van ez az életünkben, és ilyen szemszögből nézve próba a számunkra? Tudjuk-e hova tenni ezt a próbát? Jakab apostol sorai lehetnek erőt és vigasztalást adók ezekben az időkben: „Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez. Az állhatatosság pedig tegye tökéletessé a cselekedetet, hogy tökéletesek és hibátlanok legyetek, minden fogyatkozás nélkül… Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek. Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: az Isten kísért engem, mert az Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal. Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz. Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása. Az ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek." (Jak 1:2-4,12-18)
Kulcsár Tibor