Különös időszakot élünk ezekben a hetekben, hiszen ha akarjuk, ha nem, az elmúlt hetek gyorsan változó történései mindenkire hatással vannak függetlenül attól, hogy hogyan vélekedik a koronavírus okozta eseményekről. Vannak, akik túlzónak érzik azokat az intézkedéseket, melyekkel nap-nap után szembesülünk, másokat meg szinte gúzsba köt a jövőtől való félelem.

A félelem egyébként különös valami, hiszen ha van valós alapja, ha nincs, attól függetlenül még bénítólag hat áldozatára, s a félelem vezérelt emberrel sok olyan dolgot meg lehet csináltatni, melyeket higgadt állapotában elképzelhetetlennek gondol.

Gondoljuk csak meg, hogy a múlt rendszerben hányakat tudtak rávenni arra, hogy jelentéseket írjanak barátaikról, ismerőseikről, s meg vagyok győződve, hogy ezek közül a beszervezett emberek közül a legtöbben megfélemlített állapotukban hajoltak meg a hatalom akarata előtt.

Elmúlt, gondolhatjuk megkönnyebbülten, s vissza se jöjjön, de a történelem azt mutatja, hogy bár a konkrét helyzetek változnak az emberiség története során, és változik a technikai lehetőség is meg a nehéz helyzetet kirobbantó szituáció is, de valahogy az emberi lélek nem változik. Isten nélkül ugyanazok maradunk: önzők, törtetők, saját magunkat előtérbe helyezők, megfélemlíthetők, s ha úgy hozza az élet, ha nincs más lehetőségünk, - mentegetjük ezzel magunkat -, akkor másokat semmibe vevő, sőt másokat feláldozni hajlandó emberek vagyunk.

Miért gondolom így? Nem azért, mintha embergyűlölő lennék, nem! Tudom én, hogy vannak amolyan jó emberek is, de sajnos majdnem mindenki esetében lehet olyan helyzetet teremteni, amikor már csak saját magára gondol, és már csak magát akarja menteni. S ehhez csodálatos eszköz a megfélemlítés. Épp ezért hangzik Isten biztatása a történelem viharain át: „…Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.” (Jel 1:17-18) Ez azt jelenti, hogyha Urunknál, Jézus Krisztusnál vannak a pokol és a halál kulcsai, akkor semmi olyasmi nem történhet velünk, amiről Ő ne tudna, és amit Ő ne engedne meg. S ez a bizonyosság a félelem legjobb ellenszere, hiszen Az mondja mindezt, Aki egyszer és mindenkorra legyőzte a halált, hiszen bár meghalt és el is temették, de harmadnap győztesen feltámadt a sírból. Ebben a felbolydult világban ez egy olyan bizonyosság, melyre építhetünk akkor is, ha minden bizonytalannak látszik körülöttünk.

„Ismeretlen ellenséggel állunk szemben.” – halljuk a híradásokból, s ez orvosi szempontból bizonyára megállja a helyét, hiszen miért riogatnának minket? De nekünk van egy olyan Krisztusunk, aki még ezt az „ismeretlen ellenséget” is legyőzte, hiszen ott a golgotai kereszten nemcsak bűneinket hordozta, hanem betegségeinket is, ahogy azt Ézsaiás próféta Isten indíttatására sok évszázaddal korábban megírta könyvének 53. fejezetében. „…Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna. Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézs 53:2-6)

Karnyújtásnyira vagyunk a nagyheti eseményektől. Fontos kérdés, hogy a virágvasárnapi, nagypénteki, húsvéti ünnepek a számunkra csak amolyan szép tavasz köszöntő népszokások, vagy pedig a hitünk alapját képezi mindez. Pál nagyon határozottan állást foglalt azzal kapcsolatban, hogy Jézus halála és feltámadása az a sarokkő, amelyre építhetünk, s ami nélkül értelmetlen lenne az egész kereszténység. Nem lenne más, csak amolyan szép tanításgyűjtemény kegyes történetekkel fűszerezve. Sőt, egészen odáig elmegy az apostol, hogy „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje” – hangzik a diadalmas üzenet a Korinthusi első levél 15 fejezetében. (1Kor 15:19-20)

Vannak élethelyzetek, melyek felszínre hozzák a valóságot, és minden kiderül. Talán ez a mostani is egy ilyen időszak, s nagy bajban lennénk, ha kiderülne, hogy ránk is igaz az, amit így olvashatunk: „…ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem, és istenfélelme csupán betanult emberi parancsolat.” (Ézs 29:13)

Ám a másik oldal is valósággá válhat, hogy „…ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.” (2Kor 4:16) És „…miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” (2Kor 3:18) Bárcsak így lenne!

Kulcsár Anikó