(1) A szerelem egy olyan „téma”, amely végigkíséri az emberiség egész történelmét. A maga éteri tisztaságától a legaljasabb és legpiszkosabb változatáig az életnek és az irodalomnak is a teljes skáláját felöleli. De vajon milyen lehetett Istennek ez az ajándéka a maga egyszerűségében, amikor beleültette az emberek szívébe? Mert alighanem azért mégiscsak ez lenne az eredeti, „a” szerelem.

Azt mondhatnánk, hogy erre nem kell tanítani fiataljainkat, mert ez nem tananyag, hanem csak úgy felébred bennük magától is a maga idejében. Ez igaz is, meg nem is. Nem igaz azért, mert ha tiszták, akkor meglehetősen gyámoltalanok, ha megszerelmesednek. Ha nem tiszták, hamarabb válnak fogékonnyá a torzult vagy egyenesen romlott változatára, és arról hiszik, hogy az a szerelem. Ha sose lett volna pornó, homoszexualitás, nem is kellene ezekről még csak említést se tennünk. Most sem szeretnék ebbe az irányba tovább menni.

(2) Az igazi szerelemre ébredésnek mindig van némi előzménye. Amikor tényleg megébred a gyerekben, akkor még a gyerek tényleg csak gyerek. Nem tudja, hogy mi is van vele, csak nyugtalan. Boldog is, meg boldogtalan is. Fantáziál is, meg szégyelli is magát, és alig van mellette olyan, akivel ezt megbeszélhetné. Pedig ő olyan, mint amikor a kisborjú nem tudja, hogy mi van vele, csak ugrabugrál a friss tavaszi szellőben.

Gyerekkoromban, amikor a bácsi megfejte a tehenet a tanyán, belemártotta ujját a tej habjába, és rákente a borjú orrára a tejszínhabot. Az meg csak nézett, nem tudta, hogy mi van vele. Az angol úgy is nevezi ezt a szerelmet: calf-love – vagyis: borjú szerelem. Aztán, ahogy jön ez tejszínhab ízű „szerelem”, úgy el is múlik mintegy magától. Jönnek az iskolában a rossz jegyek meg a szülői jogos dorgatóriumok, és a gyerekek egyszeriben kijózanodnak. Jól is van ez így. Hatvan éves korában majd visszaemlékszik, és azt mondja: Istenem, de szép volt!

(3) Aztán telik az idő, és ott belül a szívben valami mélyebben mozdul meg. Ez már komoly dolog. Hiányozni kezd az a „valaki”, akiről pillanatnyilag nem tud semmi bizonyosat. Illetve ábrándozhat arról, hogy milyet képzel el magának, de amikor aztán tényleg rátalál, és a szíve azt súgja, hogy „ő az”, ezek az álmodozások nem sokat jelentenek.

Következik egy gyönyörűséges időszak, olyan, amilyenről Martialis epigrammájánál még senki sem írt szebbet: „Difficilis, facilis, iucundus arcerbus est idem, Nec tecum possum vivere, nec sine te."

Magyarra fordítva: „Könnyű és nehéz, szörnyű és gyönyörűséges is egyben. Mert sem nélküle nem tudsz élni, de (még) vele sem.” Vagyis ennek még nem jött el az ideje. Nélküle pedig már semmi máshoz nem hasonlítható kínlódás kezdődik benned. Fáj, hogy még nem vagy az övé teljesen, pedig már az övé vagy teljesen a szíved mélyén élő vágyakozással. És csak kapkodsz, mint a hal a levegő után. Ugyanakkor, még azt se tudod biztosan, hogy ő viszonozza-e majd a benned fellobbanó szerelmet vagy sem. Ezért gyötrődsz. De ezt a gyötrelmet nem adnád oda a világ minden kincséért.

Van az igazi szerelemnek egy ilyen bimbózása. „Ő” az, nem „ő” az? Honnan tudhatom? Gyengéd lennék hozzá, csak tudnám, hogy kell azt elkezdeni. Mert nem akarom elrontani az ő sorsát azzal, hogy őt választom, noha Isten nem őt szánta nekem. De ezt honnan tudhatom? Ugyanakkor vonzódok hozzá. Tisztelem őt. Ha megszólítom szerelmesen, tudom, hogy neki is döntést kell hoznia mellettem. És ez neki is ugyanolyan nehéz, mint nekem. Ha elvétenénk, nagyon boldogtalanná tennénk önmagunkat is, egymást is. Ha pedig egymásnak teremtettünk, nagyon boldoggá fogjuk tenni egymást. Ő engem, én őt.

De ez még mind csak várakozásban van. Még minden bizonytalan. Csak úgy lóg a levegőben, képlékeny, még bármi lehet belőle. Pedig mit nem adnék a bizonyosságért! Egy nem oda illő szó, egy rossz gesztus, egy elsietett kézfogás vagy csók, és mindent elronthat. Már pedig az lenne jó, ha nem romlana el. Mennyi izgalom, mennyi aggodalom és mennyi gyönyörűség! És mennyi lelki finomság és szépség! Megérzése a másiknak, boldog alárendelés szándéka önmagunknak az ő kedvéért. És mindez akkor, amikor még nem is ismerjük igazán egymást.

Csak éppen megengedi, vagy nyújtja a kezét, vagy csak gondolja..., hogy megfogjam..., egy gyöngéd szorításra. Nincs az a költő, aki meg tudná énekelni azt a valóságot, ami ilyenkor végbemegy két ifjú ember, két ifjú érző lény szívében. Akik már felelősen gondolkodnak. És gondolnak leendő szerelmük szüleire, barátaira, gyülekezetére és Istenére is. Közös jövőjükre. Leendő gyermekeikre, sőt unokáikra is.

Ilyenkor szoktak a szerelmesek éjszakánként is imádkozni isteni vezetésért. Azt az Istent szólítják meg, aki mindent tud, és mindent előre tud. Nem abból a perspektívából lát, amelyben ők élnek, hanem felülről, messze néző szemekkel, öreg korukig látva őket, sőt még az utódaikat is szemügyre véve. És mégis olyan közelről, amilyen közelről ők sose láthatják sem önmagukat, sem egymást. Mert Isten nem csak kívülről nézi az embert, hanem belülről is. Tud úgy gondolkodni, érezni, mint ők, csak sokkal bölcsebben.

(4) Aztán egyszer csak igent mondanak egymásnak, és ettől nagyon boldogokká válnak. Kifényesedik a szemük. Úgy érzik, hogy eddigi életükből valami végképp elmúlt. Lezárult, de ez nem teszi őket boldogtalanná. Elmúlt az egyedüllét, elmúlt a keresgélés ideje. Ettől kezdve tudják, hogy összetartoznak, és bármi történik az egyikkel, az történik a másikkal is.

Bocsásson meg az olvasó, ha itt személyes hangra váltok! Mert mi annak idején azt mondtuk egymásnak Zsuzsámmal, hogy történhet velünk bármi, megbetegedhetünk, balesetet szenvedhetünk, elveszthetjük az egészségünket, szépségünket, csonkulhat a testünk, de mi akkor is és véglegesen összetartozunk. Soha többé el nem engedjük egymás kezét, bármi is történne bármelyikünkkel. Teljesen szabadon, de boldogan döntöttünk egymás mellett. Mi tudtuk, hogy nekünk még évekig várni kell arra, hogy összeházasodhatunk, de elfogadtuk egymást Isten kezéből.

(5) Aztán jön a közös tervezgetés: hol lakunk majd, miből fogunk megélni, mi lesz a munkánk, melyik lesz a gyülekezetünk? Hol lesz a menyegzőnk, kiket fogunk meghívni? Kiket kérünk meg násznagynak? Hova megyünk nászútra? Kikkel tudjuk mindezt megbeszélni? Honnan kerül elő annyi pénz, amennyiből minden elképzelésünket finanszírozni tudjuk? És csodák csodája: minden szépen kialakul a maga rendjén.  És jó fáradtan és sok izgalom után végre elkövetkezik a menyegző, és a menyegző után a testi egyesülés ünnepi pillanata. Ez is Isten ajándéka. Testünk ekkor is az Isten temploma.

(6) Aztán születnek a gyermekeink. Egyik a másik után. Finom, semmi máshoz nem hasonlítható babaillatuk van. Rághatjuk a talpacskáikat, puszilhatjuk a nyakacskáikat, amitől kacagnak, kacagnak vége-hossza nélkül. Aztán gügyögnek, gügyögnek, reklamálnak, hogy még, még!

Állj csak fölé a pár hónapos kisbabádnak, és próbálj rá nem mosolyogni! Nehezen sikerül ugyan, de a kicsi minden trükköt bevet majd, hogy mosolyt csaljon az arcodra. Aztán, ha nem bírod tovább és felkapod, összevissza puszilod, belenyúl a szádba, ki akarja szedni kicsiny ujjacskáival a szemedet, belefúrja oldaladba a fejecskéjét, és te olyan örömöt élsz át, amiről korábban azt se tudtad, hogy ilyen létezik.

Azután, amikor már a kicsik egymásnak is tudnak örülni, megcibálják egymás haját, fellökik egymást, de ebből csak birkózás lesz. Ez nem komoly. Homokot szórnak egymás szemébe, és ebből meg egy-két fenekes lesz, utána pedig megbocsátás. Összevesznek a játékokon, de közben megtanulják némi vita árán, hogy nem minden csak az enyém, mert a másik is követeli a magáét.

A mieink még azt is mondogatták, hogy az „enyéd” meg a „tiem”. Ha olykor nyüstölték is egymást, de mégis elválaszthatatlanok maradtak. Fiainknak olykor vörös volt a füle, olyan komolyan vették a birkózást. De a gombócevő versenyt is, amikor már majd kipukkadt a hasuk, de azért nem hagyták magukat. Nyelték, nyelték a gombócot, pedig már látni se bírták. „De csak nem fog ő nyerni! Én nyelek inkább még kettőt!”

(7) Aztán megszerelmesednek ők is. A fiaink meg a leányaink. Nagy megbecsülés az részünkre, ha ezt megosztják velünk. Mi is izgulunk és imádkozunk értük és velük együtt. Meg törjük is a fejünket, hogy honnan kerítjük elő a pénzt a menyegzőjükre, hogy ez ne az ő gondjuk legyen. Mit adhatunk (nászajándék ide vagy oda) még többet, hogy kialakíthassák saját otthonukat. Bútor, ágynemű, edény, néha még egy slusszkulcs is kerül, meg egy kis pénzmag, hogy elindulhassanak a közös útjukon. Ilyenkor eszünkbe jut a saját indulásunk, és a mi kedves szüleink is, akik esetleg már az Úr nem kézzel csinált hajlékaiban lakoznak. És megsimogatjuk őket hálás gondolatainkkal. Meg egymás öregedő kezét is.

(8) Aztán jönnek az unokák. Honnan tudják ők, hogy a nagymama és a nagyapa másként szeret, mint az anyu meg az apu? De tudják. Hogy puhábban, mosolygósabban, kevesebb szigorral és több beleérzéssel. Hogy a nagyapát könnyebb levenni a lábáról, mint apát. Gyorsabban félre tesz mindent, ha „rólam van szó”. Miért találja ki a nagymama, hogy én mire vágyok? Miért süt-főz mindig olyat, amit szeretek? Náluk miért nem kell megennem azt, amit nem szeretek? Miért nem veri el a fenekemet, amikor pedig megérdemelném? És miért jönnek el velünk a világ végére is, amikor mi is tudjuk, hogy ez már nekik nehéz? És miért néznek olyan tűnődően messzire, amikor megfogják egymás kezét?

(9) Aztán legtöbbször egymásnak maradunk, csak kettesben mi, öregek... Még mindig egymásba szerelmes öregek. Ha olykor nyújtózkodunk, de már nem érjük el azt, ami fent van, szaladunk, és már hozzuk is a létrát azonnal a másiknak. Ha valahol fáj, megmasszírozzuk egymást. Ha nem éri el már azt sem, hát bekötjük még a cipőjét is. Felvesszük a telefonját, ha nem hallja. Kitaláljuk a gondolatát, mielőtt mondaná. Zokszó nélkül töröljük föl a követ a sáros cipője után, mert tudjuk, hogy nem akart rosszat, csak hát elfelejtette... Pedig annyiszor mondtuk neki...

És jót beszélgetünk az autóban, ha messzire kell utaznunk. Pedig hát együtt vagyunk a nap minden órájában. És mégis jólesik ez a beszélgetés, amikor semmi mást nem kell csinálnunk, csak az utat néznünk, és egyszer-egyszer azt mondani, hogy: emlékszel? És boldoggá tesz csupán az a tény, hogy ott van a másik. Este ott szuszog mellettünk, vagy éppen szöszmötöl valamivel, aminek már nincs túl sok haszna. De már nem is a haszon számít, hanem csak „ő”. Közben válaszolunk egymás gondolataira, ki sem mondott szavaira. Már mondani se kell, mert tudjuk, hogy hol jár a másik gondolata, amikor csak hallgat. És jól esik ez az együtt hallgatás, és a szelíd, öreges szó egyaránt.

(10) Végül, ha itt hagy a másik, olyan, mintha felülről lefelé kettévágtak volna. És nem tudunk mit mondani a buta kérdésekre vagy vigasztalásnak szánt szokványos szavakra... Csak egyedül vagyunk, de nagyon-nagyon egyedül... „Ő” még mindig valahogy ott van, és már nincs ott mégsem... És ez fáj, nagyon fáj!... Tudjuk, hogy Istennél van az örök hazában. De a hiánya itt maradt nekünk! És ez a hiány igen-igen nagy tud lenni...

Hegyi András