Az Úr Jézus soha nem reklámozta Isten Igéjét. Az Ige szent, a reklám profán. Az ő szavához azzal az engedelmes hittel kell viszonyulni, amely a jól megértett Ige pontos teljesítésére törekszik, mert a hit torzulhat is. Maga akarhat üzenetet szülni, méghozzá emberi vágyakból. Ilyen volt a hamis próféták hite, és azoké, akik rájuk hallgattak. Az Úr sosem kérdezte: „Ki akar szegény lenni?” De azt kijelentette: „Boldogok vagytok szegények, mert tiétek az Isten országa, de jaj nektek gazdagok, akik most jóllaktatok!” (Mt 5:3-12, Lk 6:20-25) Nem hívott szegénységre, szelídségre, igazságszeretetre, irgalmasság gyakorlására, hanem úgy szólt ezekről, mint az isteni akarathoz igazodó, az élet eseményei által igazolt valóságokról.

Azért kell ezt ma komolyan átgondolnunk, mert elmúlt a szegénység életideálja. Idézek Ruff Tibor „Lehetnek-e gazdagok a keresztyének” című cikkéből: „A Lukács evangéliumában olvasható beszélgetés Jézus és tanítványai között az utolsó vacsorán világosan bizonyítja, hogy amit evangéliumi szegénységnek neveznek, (bár ez a fogalom nem szerepel a Bibliában), az nem anyagi szegénységet, hanem éppen anyagi bővölködést jelent. Jézus ugyanis megkérdezte a tanítványokat, mikor elküldte őket erszény, táska és saru nélkül, volt-e valamiben fogyatkozásuk? Ők azt mondták, hogy semmiben sem (Lk 22:35). A tanítványok tehát annak ellenére, hogy anyagi javak nélkül mentek el szolgálatukra, mégis teljes anyagi bőséget tudtak megtapasztalni. Minden bizonnyal hit által, természetfeletti segítséggel.” [1]

Aztán: „számunkra az ősatyák a példaképek, Ábrahám, Izsák és Jákób, akikről a Biblia mind dúsgazdag emberekről beszél. Bővölködésük Istentől származott, és minden jóval betelve, sőt sikerekben gazdagon fejezték be életüket. Az anyagi szegénységet a katolikus szerzetesek találták ki. Tették ezt annak ellenére, hogy a szegénység ideálját sem az Ószövetség, sem az Új nem támasztja alá.”[2]

A Bibliában nagyon kevés gazdagot találunk, akiket pozitív példaként állítana elénk az Írás. A nevezett ősatyákon kívül Jób, Salamon és bizonyos asszonyok említtetnek, akik Jézusnak vagyonukból szolgáltak (Lk 8:1-3). Annál több olyan gazdagról kapunk hírt, akik belebuktak a gazdagságukba, Nábáltól Salamonon át Kajafásig. Hogy gazdag volt a főpapi réteg, azt Josephus Flaviustól is tudjuk, hiszen egy bizonyos Gessius Florus római helytartó tizenhét talentumot vett ki a templom kincstárából, amivel mégiscsak a főpapok rendelkeztek.[3] Lelkületük meg a Názáreti Jézus felett kimondott ítéletből mutatkozik meg legvilágosabban (Jn 11:45-57, Mt 26:57-68).

Az egyház történelme sem bővölködik túl sok példa értékű gazdag emberben. Kevés Szent Ferenc vagy Vald Péter volt, akik vagyonukat szétosztották a szegényeknek és életüket Istennek szentelték. Annál több a botrányosan gazdag püspök, pápa, szerzetesrend, egyházközség. A második világháború előtt néhány pap, Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök vagy Schlahta Margit szociális nővér figyelmeztetett, hogy Isten ítélete következik az ezerholdas püspökségeken nyomorgó cselédek tűrhetetlen állapota miatt.[4]

Valamikor a baptisták döntő többsége a lakosság szegény rétegéből került ki. Nem volt ezer holdja senkinek, püspökünk se volt, palotája se volt senkinek. A hívők általában keményen dolgoztak, és hálát adtak a mindennapi kenyérért, nem gyötörte őket a gazdagság kísértése (1Tim 6:3-10). Alig voltak az átlagnál gazdagabbak gyülekezeteinkben. Vöő János Hercegszántón gazdálkodott 400 hold földön. Aztán a háború után megjárta a Hortobágyot mint kitelepített kulák. Teológus koromban ismertem meg mint kiegyensúlyozott, békés szívű TSz nyugdíjast, aki a gyógynövénytermesztést szervezte falujában. Alázattal mondta el élete tanulságát: „Látja, testvér, vagyonomból egy maradt meg, az az imaház, amit építtettem.” Kéttornyú templom a hercegszántói imaház. Én kérdeztem rá, amikor náluk vacsoráztam, hiszen semmit se tudtam se róla, se az imaházról.

Ma az anyagi lehetőségeink mások. Az ország lakosságának egy része mély szegénységben él, köztük hívők is. És kevesen gazdagok, köztük hívők is. De hogy a hozzáállás a Bibliára hivatkozva megváltozzék!?... Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer ez is bekövetkezik. Hogy ez nevetséges-e, felháborító-e, azt ki-ki döntse el!

Hogy az Úr Jézus szava úgy módosuljon, hogy „a szegények mennek be nehezen az Isten országába”!?... Hogy nem elég baja az a szegénynek, hogy fillérre be kell osztania jövedelmét, hanem még azt is neki kell megszenvednie - e kegyesek szerint -, hogy bizonyára valami baj van vele, bűn van az életében, mert Isten nem igazolta őt némi készpénz felesleggel vagy sok évre eltett tartalékkal? (Lk 12:13-21) Nem merénylet ez az Ige ellen? Hogy mostantól a dúsgazdag és nem a szegény Lázár Ábrahám kebelének várományosa? (Lk 16:19-31) És Zákeusnak sem kellett volna a vagyonának a felét a szegényeknek adnia, úgyis üdvössége lehetett volna? Valamint a gazdag ifjúnak sem kellett volna szomorúan távoznia? Története után tehát így hangozhatna az Úr Jézus szava: könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a szegénynek a mennyek országába bejutni? (Lk 18:25)

Aki az Ószövetségre hivatkozva azt állítja, hogy a Biblia igazolja a gazdagokat, az bizonyára átsiklott a próféták szaván. Pedig Isten kezdettől fogva a világ szegényeit választotta ki magának. (Ézs 61:1, Jak 2:5) A próféták a gazdagokkal szemben egész erkölcsi súlyukkal a szegények oldalán álltak. (Ézs 10:2, Ám 2:6-7)

Ézsaiás prófétán keresztül maga Isten szólal meg: „népem nyomorultjait, a szegényeket a gazdagok megfosztják jogaiktól, özvegyeit kizsákmányolják, az árvákat kifosztják”. (Ézs 10:2) Ámós ugyanezt írja, hogy miközben a szegényeket kiforgatják vagyonukból (Ám 4:1), „elefántcsont ágyakon heverésznek, pamlagokon terpeszkednek, megeszik a nyájból a bárányokat, és a hizlalóból a borjakat, hárfakísérettel danolásznak, és úgy vélik hangszereik olyanok, mint Dávidé”. (Ám 6:4-5) Az Ószövetség szerint az Istennel megkötött szövetség megrontása és a szociális érzéketlenség mindig összetartozott. „Elhagyták az Urat, megvetették Izráel Szentjét” (Ézs 1:4), és „vezérei megátalkodottak, tolvajok barátai, mindegyik szereti a megvesztegetést”. (Ézs 1:23)

Én is ismerem a „gazdagság és bőség lesz annak házában” (Zsolt 112:3) tartalmú ígéretes igéket, de Jézus figyelmeztetését is: „a világ gondja és a gazdagság csábítása megfojtja az Igét” az emberben (Mt 13:22). Ezért kell Jakab apostol szavát megszívlelni: jaj a gazdagoknak, ha a munkások bére, amit visszatartottak, felkiált az égre (Jak 5:1-6, 1:11, 2:5).

És ha valaki becsületes úton lett gazdag? Például vagyont örökölt, vagy vállalkozása sikeressé vált? Bizonyára nem kell emiatt lelkiismeret furdalással küzdenie. Miért bántanánk őket? Pál apostol azt tanítja, hogy adakozzanak jó szívvel, javaikat osszák meg másokkal, hogy jó alapot gyűjtsenek maguknak a jövőre (1Tim 6:17-19). De ez nem jelenti a gazdagság hívő életideállá válását!

És a szegénység sem érdem, főleg ha a lustaság az oka. „Még egy kis álom, még egy kis szunnyadás és így tör rád a szegénység, mint az útonálló”. (Péld 24:33-34) Ez nem dicsőség! De „ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg”. (Lk 12:15) Ezért imádkozott így a régi bölcs: se gazdagságot, se szegénységet ne adj nekem, hogy jóllakva meg ne tagadjalak, és szegényként ne lopjak, hanem adj annyit, amennyi szükséges. (Péld 30:8-9) Mert „jobb a száraz falat ott, ahol békesség van, mint ha lakomával van tele a ház, de veszekednek benne”. (Péld 17:1)

Vajon jogos-e, hogy mi mindent az anyagiak oldaláról nézzünk? Mintha nem lenne sok boldogtalan gazdag és elégedett szegény? Mert számít-e a tudás vagy a tehetség gazdagsága? Nem többet nyújt-e egy gyönyörű képzőművészeti alkotás vagy zenemű az embernek, mint ha csak pénze van? Hol az életre szóló barátság, a tiszta szerelem értéke? Hol a jótettek öröme? A hit bűntől tisztító, életformáló ereje, amikor egy mustármagnyi is gazdag tapasztalatokkal fizet? Hova tűnt a szép szó? Ma minden tök ilyen vagy tök olyan. És nem kínlódunk-e, ha híjával vagyunk mindezeknek? Meg lehet-e venni pénzen bármelyiket?

A prosperitás tana (health & wealth movement) - azaz: adj, és Isten adni fog! – „jól megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel”. (Lk 6:38) Ha ez úgy kerül interpretálásra, mint egy befektetés a mennyei bankba: „adj és biztosan visszaszáll rád anyagi áldásként” – ez egy visszataszító biznisz-kegyességhez vezet. Márpedig ez emberi vonatkozásban is viszolyogtató: ha valaki a pénzünkért szeret, az nem minket szeret, hanem a pénzünket. Hát még Isten felé milyen alpári! Mintha nem kaptunk volna még eleget tőle, hanem üzleti alapon várnánk még többet! A „do ut des” (lat. adok, hogy te is adj) elve nem új keletű. Már az Ószövetség idején hamis indítékként van feltüntetve, lásd Jób könyvét. Ha igaz lenne, hogy a gazdagság volna Istennek egyedüli áldása, akkor Pál apostol vagy maga a názáreti Jézus lett volna a legáldatlanabb. Márpedig a Golgota keresztjéről árad a világra Isten legnagyobb áldása. A kifosztott és megalázott Jézus sebeiből.

Az anyagiakra visszatérve viszont tudnunk kell, hogy a soknál egy van több: az elég (2Kor 12:9). De jóllakottan is éhezhet az ember lelke, és szerény körülmények között is lehet Istenben gazdag (Lk 12:21).

Hegyi András



[1] Új Exodusz XII. évf. 2001. 2-3  sz. 45-55.o.

[2] Grüll Tibor - Répás László: A zsidóság és Európa c. könyve: 79. o. – Jószöveg kiadó 2006.

[3] Flavius Josephus: Zsidó háború: tizennegyedik fej. – 1964. évi Gondolat magyar kiadásában: 168. o.

[4] Tomka Ferenc: Halálra szántak, mégis élünk: 23. o. – Szent István Társulat Bp., 2005.

Heti üzenet

Kincsesláda

Híreink