Jósafát király életének történései még azok előtt is kevéssé ismertek, akik gyakran olvassák a Szentírás ószövetségi részét. Arra talán emlékszünk, hogy ő volt az, aki énekkarral indult a csatába ellenségei ellen. Mekkora hit kellett ehhez, hogy így induljon el és győztesen térhessen vissza? Hogyan és milyen úton jutott el ide, milyen élethelyzetek, próbák vezették élete hatalmas megtapasztalásához? A Krónika II. könyve 20. fejezetének első verseiben még arról olvashatunk, hogy amikor a hírnökök tudatták a királlyal, hogy három ország hadserege támad ellenük és már nincsenek messze, Jósafát félni kezdett. Vizsgáljuk meg azt a kérdést, miért is félt Jósafát, mi váltotta ki ezt a félelmet?

Uralkodása kiválóan kezdődött (2Krón 17. fejezet). Nem csak azért, mert bölcsen gondoskodott országa védelméről, hanem mert az Úr vele volt, mert a segítség forrását nem a bálványimádásban találta meg, hanem Dávid útjain járt. Azt is olvashatjuk, hogy Isten akaratát kereste, és a negatív példák ellenére megtartotta az Úr kívánalmait, parancsolatait. Az Úr vele volt, gazdagságot, dicsőséget adott neki. Az ifjú király ezután még tovább lépett. Királysága harmadik esztendejében az egész ország területére elküldte vezéreit a lévitákkal együtt, akik magukkal vitték a Szentírást, és tanították a népet, vagyis bibliaórákat szerveztek, evangélizáltak, istentiszteleti alkalmakat tartottak. Ezek mind dicséretes dolgok voltak egy ifjú királytól. „Ezért az Úr igen megrettenté a földnek minden országait, amelyek Júda körül valának, annyira, hogy nem merének Jósafát ellen hadakozni.” (2Krón 17:10) De akkor miért félt később Jósafát, mi vezetett odáig?

A 18. fejezetben olvashatunk a romlás kezdeteiről. A nagy gazdagság és a nagy dicsőség elvakította. Belement egy olyan rokoni kapcsolatba, amibe nem kellett volna. Jósafát beleegyezett abba, hogy fia, Jórám feleségül vegye Atáliát, Akháb és Jézabel leányát. E házassággal olyan szövetség jött létre Júda és Izráel országa között, amelyet Isten nem akart. Tudjuk, hogy Akháb és Jézabel kik voltak. Nem véletlenül inti Pál apostol a korinthusiakat: „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez? Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal?...” (2Kor 6:14-16)

A kapcsolat létrejött, ami nyilván azzal a kötelezettséggel is járt, hogy el kellett menni meglátogatni a rokonokat. Akháb hatalmas lakomával várta Jósafátot. És amikor tele a gyomor és túl jó a hangulat, az ember elveszti éberségét. Akháb elérkezettnek látta az időt, hogy nászát csapdába csalja. Rávette, hogy tartson vele egy értelmetlen háborúba. És Jósafát egy gyenge pillanatában elhamarkodottan megígérte, hogy Izráel királyával tart. Az az ember, aki Istennel szoros közösségben jár, azonnal megérzi, ha rossz döntést hoz. Ez történt Jósafáttal is. Egy belső hang nem hagyta nyugodni, s rájött, mi okozta a problémát. Döntése előtt elfelejtette megkérdezni az Urat. S rögtön ment is Izráel királyához és megkérte, kérdezzék meg közösen az Úr szándékát. Akháb próféták sokaságát állította eléjük, de tudjuk, hogy Jézabel milyen prófétákat tartott a királyi udvarban. Ezért amikor a sok hamis próféta elmondta üzenetét, Isten Lelke azonnal figyelmeztette Jósafátot, hogy amit hall, az nem az igazság. Megértette, hogy ez így nem jó, és tovább kérte Akhábot, hogy olyan prófétát hívasson, aki az igaz Isten prófétája. „És monda az Izráel királya Jósafátnak: Van még egy férfiú, aki által az Urat megkérdezhetjük, de én gyűlölöm őt, mert soha nem jövendöl nékem jót, hanem mindig csak rosszat; ez Mikeás, a Jimla fia...” (2Krón 18:7) Ez bizony így van. Ha valaki nem hajlandó feladni az elveit, következetesen képviseli Isten igazságát, ha sem pénzzel, sem mással nem lehet letéríteni erről az útról, ha nem hajlandó kompromisszumokat kötni, mint Mikeás; azok előbb-utóbb gyűlöletesek lesznek a megalkuvók szemében.

S most elértünk egy másik tanulságos történethez. Követet küldenek Mikeásért. A követ a visszafelé vezető úton győzködni kezdi a prófétát: „Ímé a próféták egyenlő akarattal jót jövendölnek a királynak; szólj, kérlek, te is úgy, mint azok közül egy, és jövendölj jót.” (2Krón 18:12) És Mikeás eleget tesz a kérésnek. Vajon ki volt az, aki mindjárt észrevette, hogy Mikeás nem mond igazat? Maga Akháb. Igen, mert ha egy Istennel járó ember nem az igazat mondja, azt a legnagyobb ellensége fogja először rajta számon kérni.

Mikeás ezután elmondta a mennyből kapott üzenetet. A prófétai kijelentés nyomán a királyoknak be kellett volna látniuk, hogy a menny nem helyesli tervüket. De egyikük sem volt hajlandó elfogadni a figyelmeztetést. Jósafát pedig becsületszavát adta, hogy népével együtt Akhábbal tart a harcban. Ilyen ígéret után nem akarta visszatartani seregét. Gondolkozzunk el ezen is: mit tegyünk akkor, ha a becsületszóval tett ígéretünk Isten akaratával nyilvánvalóan ellenkezik?

Lefolyik a csata. Akháb álnoksága ellenére (ruhacsere) Jósafát életét megőrizte az Úr. Akháb viszont egy találomra kilőtt nyílvesszőtől meghal. Jósafát pedig egy ilyen csata után épen, egészségesen, békében tér haza. A 19. fejezet elején arról olvashatunk, hogy miközben hazafelé tartott, „És eleibe méne Jéhu próféta, a Hanáni fia, és monda Jósafát királynak: Avagy az istentelennek kellett-é segítségül lenned, és az Úrnak gyűlölőit szeretned? Ezért nagy az Úrnak haragja ellened.” (2Krón 19:2)

Térjünk vissza az alapkérdéshez: nem sokkal később miért is félt Jósafát? Jósafát bátor, hőslelkű ember volt. Évekig erősítette a városait, jól fel volt készülve, de ez nem elég, ha Isten nincs vele. Azért félt, mert tudta, hogy az Úr haragja van rajta, mert Jósafát Isten kinyilatkoztatott akarata ellen tett.

Találkoztunk már olyannal, aki Isten akarata ellen tett? Legutóbb talán akkor, amikor a tükörbe néztünk. Néha van ilyen. De ez nem biztonságos helyzet. Ilyenkor amitől a legjobban félhetek, hogy Isten hagyja, hogy a saját fejem után menjek.

Mi is az Úr haragja? Ezzel kapcsolatban az embereknek sok téves gondolata van. Úgy véljük, Isten „veri” az embert, mert dühös lesz. Gondolunk az özönvízre, Sodoma és Gomora esetére, balesetekre, csapásokra. De nézzük meg, mit tanít az Ige erről! A Római levél első fejezetében találjuk meg Isten haragjának okát: „Mert nyilván van az Istennek haragja mennyből, az embereknek minden hitetlensége és hamissága ellen, kik az igazságot hamissággal feltartóztatják.” (Róm 1:18) A továbbiakban azt olvassuk, hogy az emberek magukat bölcsebbnek tartják, s az örökkévaló Isten dicsőségét felcserélték bálványok dicsőségével. „Annakokáért adta is őket az Isten szívök kivánságaiban tisztátalanságra...” (Róm 1:24) És innentől a fejezet végéig szinte minden bűn le van írva.

Ha valaki Istennek hátat fordít, Isten megengedi a választást. Elindulhatsz a magad útján arra, ahová a Szentlélek már nem tud és nem akar elkísérni. Onnantól nincs gát, ami megállítana; egyenes az út a legsötétebb bűnök felé, és mivel elfordulunk Istentől, odaad annak, amit kívánunk. Amikor Isten hagyja, hogy az ember a saját feje után menjen, az a legsötétebb óra lesz annak az embernek az életében. Ha Isten elhagyna, és magunknak kellene megállni a hatalmas zűrzavar közepette, mi lenne velünk? Mert, ha Isten Lelke elhagy minket, semmi sem különböztet meg minket a leggonoszabbtól. Ha a saját utunkat járjuk, rossz irányba megyünk, mert „Van olyan út, mely helyesnek látszik az ember előtt, és vége a halálra menő út.” (Péld 14:12)

Visszatérve Jósafáthoz, Isten megutálta őt? Bántani akarta? Ki akarta zárni a mennyből? Nem ez volt Isten szándéka! Először hagyta, hogy Jósafát dönthessen, azután megengedte, hogy három nemzet ellene támadjon. Miért engedte ezt meg Isten? Haragos volt? Nem, hanem adott egy lehetőséget, hogy visszaszerezze a hitét. Ez a helyzet nem Isten haragja, hanem Jósafát lehetősége volt. És Jósafát ezt megértette. Ha nekem mondta volna a próféta, hogy Isten haragja rajtam van, teljesen elkeseredtem volna, talán jajveszékelni kezdek: "jaj, elvesztem, Isten megbüntet, kivet, jön Isten bosszúja!" Rossz dolgok mindig jönnek, de Isten nem Jósafátot akarta büntetni, hanem vissza akarta vezetni, hogy újra a hit embere legyen.

Mi történt ezután? „...az Urat kezdé keresni és hirdete az egész Júda országában bőjtöt.” (2Krón 20:3) Ezek után imádkozni kezdett. Ahhoz, hogy ezt jól megértsük, olvassuk végig Jósafát imáját! Amit látunk, az az, hogy elkezdte Istent dicsőíteni, visszaemlékezett a régi tapasztalatokra és elkezdte újra felfedezni az Ő végtelen nagyságát. Ahogy sokszor el is énekeljük: „Nagy vagy, te Isten, nagy a te hatalmad!” S minél nagyobbnak látta Isten hatalmát, a probléma egyre kisebbnek látszott. Így eljutott oda, hogy kimondta: „...Mert nincsen mi bennünk erő e nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak te reád néznek a mi szemeink” (2Krón 20:12)

Vajon van olyan problémánk az életben, amit az Úr ne tudna megoldani? Nincs ilyen. Ugyan „az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő” (Jób 14:1), de ez nem jelenti azt, hogy az életünkben jelentkező akadályok legyőzhetetlenek. Amennyiben a problémát nagyítjuk fel a megoldás helyett, azok megsokszorozódnak. Panaszkodunk, kritizálunk, szomorúak és levertek vagyunk, mert nem Isten hatalmát nagyítottuk fel, hanem a nehézségeket.

Egy kutató csoport az agyhullámokat vizsgálta. Kísérletükben azt kutatták, hogy a jó és/vagy a rossz gondolatok az agyra milyen hatással vannak és milyen változásokat idéznek elő. Mérték a kísérleti alanyok agyhullámainak változását, miközben különböző történeteket, dolgokat mondtak el nekik. Azt tapasztalták, hogy a rossz gondolatoknak 20 másodperc elég volt ahhoz, hogy az agyban negatív változásokat indítsanak el. De a jó és szép gondolatoknak 45-60 percre volt szükségük ahhoz, hogy pozitív eredményeket indukáljanak. A zömében ateista kutatók meglepődve állapították meg, hogy Jézusról szóló „jó” elbeszélések sokkal hamarabb hoztak pozitív eredményt, mint más egyéb történetek. Kiadtak egy könyvet is arról, Isten hogyan tudja megváltoztatni gondolkodásunkat.

Ugye milyen könnyen és gyorsan össze lehet veszni, de milyen nehéz a kibékülés, ha Jézust kihagyjuk életünkből! Gondoljunk bele, milyen eredményt hozna, ha mindennap egy órát töltenénk azzal, hogy Jézus életéről elmélkedünk? Képzeljünk el minden jelenetet, főként a kereszttel kapcsolatosakat! Ha így időzünk értünk hozott nagy áldozatánál, egyre jobban bízunk majd Üdvözítőnkben, szeretetünk elmélyül, és Lelke egyre mélyebben hat át bennünket.

Jósafát imájára az Úr azonnal válaszolt. Elküldte Jaházielt, akire kiáradt Lelke, „És monda: Mindnyájan, akik Júdában és Jeruzsálemben lakoztok, és te Jósafát király, halljátok meg szómat! Így szól az Úr néktek: Ne féljetek és ne rettegjetek e nagy sokaság miatt; mert nem ti harcoltok velök, hanem az Isten… Nem kell néktek harcolnotok, hanem csak álljatok veszteg, és lássátok az Úrnak szabadítását rajtatok. Júda és Jeruzsálem, ne féljetek és ne rettegjetek!...” (2Krón 20: 15,17)

Hányszor féltünk és rettegtünk attól, ami ért vagy körül vett bennünket! Az Úr akkor is ott állt és várt, hogy Lelke által üzenhessen. Várta, hogy átadjuk teljesen életünket és bízzunk hatalmában. Azt üzeni: Ne félj! Én erősebb vagyok! Ezt az üzenetet ismerte fel Jósafát és adta tovább másnap reggel. „...És mikor kiindulnának onnan, megálla Jósafát, és monda: Halljátok meg szómat, Júda és Jeruzsálemben lakozók! Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben, és megerősíttettek; bízzatok az ő prófétáiban, és szerencsések lesztek! Tanácsot tartván pedig a néppel, előállítá az Úr énekeseit, hogy dícsérjék a szentség ékességét, a sereg előtt menvén, és mondják: Tiszteljétek az Urat, mert örökkévaló az ő irgalmassága;” (2Krón 20:20-21) Jósafát megnyerte a csatát, mert átadta Istennek a vezetést.

Az a lehetőség minden nap, minden percben rendelkezésünkre áll, hogy Istent dicsőítő énekekkel „harcoljunk”, amikor az ellenség támad. Éljünk vele! 

Rajki János

Só és lámpás

26. heti interjú:

Heti üzenet

Kincsesláda

Híreink