Megreformált, új, Krisztus szerinti életutakról kellene írni. Írtak már ez idáig sokan, sokat, és ezután is jön a sok boldog bizonyságtétel. Reformációt ünnepelve próbálom mégis más szemszögből közelíteni a reformáció és a Biblia fényén átvilágítva hitéletünket.

Belegondoltunk-e már a reformáció lényegébe? Az új ember megszületéséről van itt szó. Olyan Lélektől újjáteremtett hívekről, akik mindenben Urunk elvárásainak megfelelően cselekszenek. Akik naponta megvívják a hit nemes harcát. Magukkal, a világgal, a gonosz támadásaival. Akik nem restek újra felölteni a lélek fegyvereit, hogy győztesként élhessék, példaként, Krisztushoz vonzóan hívő életüket. A reformáció ezért aktuális ma is, és az lesz, míg a világ világ. Csakhogy: a hívő is ember esendő, csetlő-botló. Sok káros befolyásra nem tud nemet mondani, a naponkénti próbákban eleső, hitében megingó, Istent perlő, másra mutogató. Hálát nem adó. Miért épp engem sújt az Isten?! És ez a kérdés bizony nagyon keserű vád Isten felé. Az persze tagadhatatlan, hogy Luther, Kálvin és társaik óriási hitmentő, átalakító munkát végeztek. Helyére tették a tévútra tévedt hitéletet, a nyereséghajszoló, Krisztus nélküli bűnbocsánatadást, amely az egyházvezetőknek hatalmas vagyont, a híveknek szegénységet és látszat szabadulást adott csak. A baj ott van, hogy a reformáció óta a hitéletünk hullámhegyek és völgyek között manapság a langyosság állapotába jutott. Sőt, szétzilált, elvilágiasodott vagy hűlt helyű egyházak itt is, ott is. Nagyon elszomorító. Vannak azért megújult, hűséges, állhatatos hitű gyülekezetek, hála Istennek! Ezek a Krisztus által átformált, megreformált, vonzó, viruló hitéletek. Ahol öröm az istentisztelet, az imádkozás, a zsoltáréneklés.

Két bibliakört hozok ide vonzó, illetve taszító példának mint a gyülekezetek kicsiny másait. Egy bibliakörbe, amely nem tengett túl az igyekvésben, hogy szeretetet, törődést mutasson fel egymás iránt, csatlakozott egy idős, nagyon beteg házaspár. A közeli öregotthonból jöttek éhesen az igei szóra, erőre és egy kevés emberi törődésre. Elég hideg, szinte nem törődöm volt a fogadtatás. Egy darabig járogattak. Bölcs szavakkal és imáikkal válaszoltak az ott hangzó igékre. De a romló és közelgő vég felé igyekvő hogylétük nem érdekelt senkit. Krisztust ugyan megtalálták, de ottani szolgálói gyatrának bizonyultak. El is maradt a két öreg végleg.

Egy másik imakör. Több vallású hívőkből állt össze egy nyugdíjas tanárnő kezdeményezésére, aki közben ilyen irányú képzésre járt. A faluból sokan jöttek éhezve a maradandó jóra. De milyen hamar kinyílt az ige nyomán egymás felé áradozva a szeretet virága. Születés- és névnapokat ünnepelve mindig sok süti, üdítő volt terítéken. Az igét egyre jobban értették. vágyták, szerették, élték. És nem rohantak azonnal haza, hogy "jaj de sok dolgom van". És a vendéglátás. Jött egy vendégük messze tájról. Úgy ölelték mint régi ismerőst. Együtt éneklésükre, imáikra rájuk mosolygott Isten, mert minden szívből szólt. A szeretet olyan tömény és meleg volt közöttük, hogy a vendég el sem akart menni. És volt ajándék is. Sok igemagyarázó, lélekerősítő, nagybecsű könyv, gyümölcsök: "vidd csak el, még az útra is teszünk valamit". Azóta is tart a kapcsolat, jönnek, mennek a hiterősítő, ölelő levelek. Lám-lám! Bibliakör ez is , az is. De mekkora különbség!

Az apokalipszisben megszólított gyülekezetek mindegyikének bűnei, hiányosságai sokfelé megtalálhatók. Krisztus akkori figyelmeztetései nagyon is aktuálisak. Nem vesszük sajnos komolyan. Hol az első szeretet? Mi ez a sok öntelt, világi gazdagságot hajszoló, hályogosan látó, langyos látszathívő? Azt gondoljuk, hogy a szeretet sokakban meghidegült, a gonoszság megsokasodott. Ez csak a világra vonatkozik? Ó, nem! Sajnos, mi is benne vagyunk hívő emberek. Csak ilyen őszinte számvetéssel állhatunk meg Urunk előtt. Az első szeretetet pedig, ami Krisztus után nem sokkal alakuló gyülekezetek legfőbb jellemzője volt, szinte hiába is keresnénk. Minden közös volt, senki sem szenvedett hiányt semmiben, nem volt szerzési, gyűjtési mánia. Valóban egy hatalmas, egymásért élő, lüktető test volt a közösség. Mára már olyan sokan elfeledték, honnan estek ki, vagyis honnan hová jutottak.

Nekünk is naponta újulni kellene! Krisztus pedig visszajön. Az Atya hosszútűrésének is lesz határa. A reformációra emlékezve, ünnepelve ezen sem ártana elgondolkodni. Cselekedni a jót, míg tart a kegyelem. És megtanulni végre igazán szeretni Krisztusunktól.

Szeretettel:

P. A. Júlia, Tahitótfalu

Heti üzenet

Kincsesláda

Híreink