„Mikor azt mondtam: Az én lábam eliszamodott: a te kegyelmed, Uram, megtámogatott engem.” (Zsolt 94:18) (Az eliszamodott szó jelentése: elmozdult, elcsúszott.)

1954-ben 18 évesen a kommunista rezsim alatt végeztem el a Csecsemő és Gyermekgondozó Szakiskolát Sz-on. Mikor kihelyezésre került a sor, a fővédőnő közölte velem, hogy a sz-i rendőrségi bölcsődében fogok dolgozni. Én azonnal felkerestem az ügyintéző orvosomat és elmondtam neki, hogy a vallási meggyőződésemre való tekintettel nem vállalhatom el ezt a helyet. Ő megkérdezte, hogy milyen indokot tudok felhozni, hogy visszamondhassuk. Mondtam neki, hogy T-n nyílik egy dolgozók esti gimnáziuma, ahova beiratkoztam, és már fel is vettek, de Sz-ról bejárni a munka mellett nem tudok. Ő azonnal a segítségemre sietett. Pár nap múlva közölte velem, hogy a t-i selyemfonógyár bölcsődéjében fogok dolgozni. 4 évig dolgoztam ott, és hála az Úrnak, le is érettségiztem. Sajnos T-n csak katolikusok laktak, nem is volt más gyülekezet vagy templom. Így időnként B-ra vagy F-ra mentem át, és havonta egyszer D-re, ahol a szüleim is éltek. Ilyenkor csak fél nap lehettem gyülekezetben, mert vissza kellett jönnöm a munkahely és az iskola miatt.

Közben háromszor cseréltem albérletet: az első helyen nem lehetett tanulni, a másikat egy idős házaspárnál kaptam, akik 1 év múlva eladták a lakást, a harmadikat munkatársaim közbenjárásával kaptam meg. Egy idős nénihez költöztem, aki egyedül élt. Ez egy hosszú, sváb ház volt, közel a gyárhoz és az iskolához is. Mikor beköltöztem, akkor vettem észre, hogy a ház végében is laknak. Egy asszony és egy kb. velem idős fiú nézték, ahogy cipekedek egyik munkatársam segítségével. Odaköszöntek, én vissza, azután mentem az iskolába. Mikor vége volt a tanításnak, ez a fiú ott várt az iskola előtt és elmondta, hogy azért jött elém, hogy el ne tévedjek, és a folyosón lévő világítást is megjavította, hogy ne legyen sötét. Következő nap újra eljött, de ez már engem is idegesített. Egész úton az életéről mesélt, hogy mennyire egyedül van, mert az apja hajón dolgozik, ő az édesanyjával él, kalauznak tanult, de még nincs munkahelye. Kérdezte, hol dolgozom, hol lakunk, vannak testvéreim? Akkor én elmondtam neki, hogy én is nagyon egyedül vagyok itt, mert az én családom hívő, és én is bemerítkeztem 14 évesen, de sajnos, hogy ezen a helyen csak katolikus templom van. A reformátusok is csak ritkán jöhettek össze a katolikus iskolában, ahova én is el szoktam menni. Akkor ő megragadta ezt a gondolatfonalat és elmesélte hogy ő sokat járt hittanra, és ministrált gyermekkorában, de a szülei már nem jártak templomba. Pár nap múlva megmondtam neki, hogy engem ne zaklasson, mert én azért jöttem ide, hogy leérettségizzek. Ő azonban rendületlenül ragaszkodott hozzám. Sajnos, akkor még nem éreztem át igazán, hogy ez mennyire ördögi csapda, akkor már el kellett volna költöznöm onnan.

1956 márciusában hatalmas árvíz pusztított a Duna alsó szakaszán. Akkor nekem kellett a 60 férőhelyes bölcsődét is vezetnem, mert a védőnő felmondott, és más képesített védőnő nem volt. Ez két hónapig tartott. Sokat éjszakáztam, mert a bölcsőde egyik részében árvízkárosultak gyermekeit helyezték el, és sokan közülük megbetegedtek hasmenés, tüdőgyulladás miatt. Nagyon kimerültem, de segítséget nem igen kaptam. Nehéz helyzetemben akkor úgy éreztem, hogy legalább ez a fiú megért. Meg is ragadta a lehetőséget, hogy udvaroljon és házassági ajánlatot is tett. Engem nagyon irritált és keserített a gondolat. Hogyan menjek én férjhez egy hitetlen fiúhoz? Hiszen én hívő vagyok! Úgy éreztem, hogy meggyengültem, mint Sámson a sok zaklatás között.

Pár hónap után mégis elköltöztem jó messzire egy székely nénihez, ott több albérlő is lakott, így egy ideig megszabadultam tőle. 1956. október 23-án kitört a forradalom. T-t is megszállták a fegyveres felkelők, statáriumot vezettek be, s ez a fiú ezt a nehéz helyzetet kihasználta, és a kertek alatt eljött és felkeresett. Meglepődtem ugyan, de akkor már nem utasítottam el. 1957. február 7-én összeházasodtunk. Sok-sok ígéretet tett, de én mindig csak keseregtem, mert éreztem, hogy nem tudok megnyugodni. Akkor kinyitottam a Bibliámat, és az Úr igazán és világosan válaszolt nekem, ami komoly feddés volt a javából, életre szóló tanítás és könyörület is: „Nincsen néked részed, sem örökséged e dologban, mert a te szíved nem igaz az Isten előtt. Térj meg azért ezen gonoszságodból, és kérjed az Istent, ha talán megbocsáttatik néked szívednek gondolatja”. (Csel 8:21-22) Akkor igazán elhatároztam, hogy mindenek fölött ezt az egy lehetőséget ragadom meg: kérni, szüntelenül kérni az Úr helyreállító kegyelmét és szabadítását, mert Ő hű volt hozzám, ha én hűtlenkedtem is.

November végén kislányom született, akiben sok örömöm és boldogságom volt, bár férjem fiút várt, és ezt nagyon éreztette is velünk. A sok ígérete lassan elpárolgott, de én rendületlenül kitartottam az én Uram mellett. Lányom születése után 1958 nyarán érettségiztem. Közben az Úr kirendelt számomra egy másik munkahelyet, ami megvigasztalta szívemet, mert itt már volt gyülekezet. Ugyanis a b-i zománcgyári bölcsődébe kerültem vezetőnek, mert szolgálati lakás hiánya miatt senki sem vállalta el. Én viszont megelégedtem egy háromszor három négyzetméteres irodahelyiséggel, ahol már nem kellett albérletbe mennem. Férjemet is fölvették a gyárba, s így egy 100 négyszögöles telken, ami a bölcsőde fölött eladó volt, elkezdtünk építkezni. 1960-ban kisfiam született; itt már éreztem lelkemben, hogy rám tekintett az Úr. Az imaház három kilométerre volt a bölcsődétől, s ezt minden alkalommal gyalog tettem meg a gyermekeimmel oda-vissza. De én soha nem maradtam el a gyülekezeti órákról. Annyira megviselt a 4 éves kiesés T-n. Közben anyósomék is odaköltöztek hozzánk a kis lakásba, amit először szükséglakásként építettünk. Pár év múlva apósom meghalt. Anyósom igyekezett a fiát ellenem uszítani, hogy én elhanyagolom a sok gyülekezetbe járás miatt. Lányomat is befolyásolta tudtom ellenére: oda járatott egy komlói fiatalembert, akivel összeismertette. Lányom el is költözött vele K-ra, és összeházasodtak. Akkor már a lányom is be volt merítve. Ez annyira terhelően hatott rám, hogy megmondtam a férjemnek, ha ezt a gonoszságot meg tudta tenni velem, vegye tudomásul, hogy a másik gyermekemet nem hagyom megrontani. Ő aztán nem sokat törődött velem, összeismerkedett egy volt munkatársammal, és őmiatta 20 év után elváltunk.

Csak az a másfél év volt nehéz, amíg ott kellett laknunk, mire ki tudtak fizetni, hogy házat vásároljak. Annyi csodát éltem át ebben a nehéz időszakban, hogy könyvet lehetne írni róla. Mindenki mellém állt. A szülők, ismerősök, szomszédok, s még a gyári dolgozók közül is jó páran. A testvérek is, bár kevesen voltunk, akikkel kezdtem, a fiatalabbak meg nem ismerték ügyeimet. De jó volt Isten hozzám, és megszabadított a sátáni erőktől!

Mikor elköltöztünk az új helyre a fiammal, nemsokára P-n volt női konferencia, ahol én is részt vettem. Búcsúzóul mindenkinek egy igét kellett húzni és felolvasni. Én a legmélyebb meglepetésemre azt az igét húztam, hogy: „...Én vagyok a te osztályrészed és a te örökséged...” (4Móz 18:20)

Igen, Isten betartja a szavát! Azóta is nem győzök hálát adni az én Istenemnek! És ezt a boldog lelki közösséget, amit az én Megváltóm szerzett nekem a Golgotán, nem cserélném fel semmi emberi ajánlattal, sem a Sátán csábításaival. Haza találtam az áldások, örömök forrásához. Egyedül Istené a dicsőség!

Sári néni, Budapest

Kapcsolatfelvételi űrlap

Elérhető ide kattinva

Kincsesláda