Fülledt, meleg nyár végi nap volt. A körúti villamoson a megszokottnál is több ember zsúfolódott össze. Leányommal magunkba roskadva egymással szemben ültünk. Lett volna kinek átadni a helyünket, ám mégsem tettük. A Klinikákról jöttünk haza. A rossz hír, s a megmásíthatatlan diagnózis szinte megbénított. Ismét egy sikertelen, „ráadásul” ikerterhesség. A méhen belüli magzat már elhalt, a méhen kívüli még él. Még 1 napig..., a másnapra kitűzött műtétig. Évekkel azelőtt Dóri első gyermeke halva született, s azóta ez volt a sokadik sikertelen próba. Noha hitben jártunk, s Istennek hála, Vele járunk azóta is, de akkor ott, a fájdalom szemüvegén keresztül csak a sötétet láttuk.

Ám az Úr ezt is látta, s mert Ő nem akarja, hogy az övéi sötétségben maradjanak, a következő megállóban arra lettem figyelmes, hogy valaki nagyon nehezen, két kézzel húzza magát felfelé azon a felszálláshoz szükséges két lépcsőfokon. „Azt hiszem, most át kell adnom a helyemet egy beteg embernek, de te most ülve maradsz...” – szaladt ki a számon a féltő anyai szó, de mire kimondtam, már ott állt előttünk holt sápadtan a „beteg”, a nagytiszteletű úr. (Mint utólag kiderült, éppen egy „embert próbáló” orvosi kezelésről tartott haza.) Leroskadva az üres székre rátekintett Dórikám könnyektől áztatott arcára, és szavak nélkül úgy fogta meg a gyermek kezét, ahogyan arra csak egy szerető édesapa képes... És akkor ott az ő szemében is megjelentek az együttérzés könnyei. Ebben az atyai szeretetben megélt néma párbeszédben felragyogott az 1 Kor 12:26: „Ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi...”

Abban a pillanatban megtört a csend, Dórikámból hideg zuhanyként szakadt fel a szó: „Kálmán bácsi, engem elhagyott az Isten!” Rémülten vártam a reakciót, s közben az futott át az agyamon, hogy jaj, csak most ne borítsa a lányom fejére a nagytiszteletű úr a Bibliát, csak most ne, mert rettegtem, hogy ebben a felfokozott, pattanásig feszült idegállapotban talán nem lenne képes befogadni. Sőt, talán éppen ellenkező hatást váltana ki belőle. Jaj, csak most ne mondjon olyat például, hogy édes kislányom, hogyan mondhatsz ilyet, mikor gyermekkorod óta hallgatod az Igét. Hát neked már tudnod kellene, hogy Ő maga ígérte nekünk, hogy én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig stb. Noha mondhatta volna, de köszönöm, hogy nem tette. Ehelyett a nagytiszteletű úr ezt mondta: „Dórikám, most nagyon őszinte leszek hozzád. Ma én is annyira szenvedtem, testileg olyan kimondhatatlanul rosszul voltam, hogy bevallom, egy rövid ideig én is ugyanúgy éreztem, ahogyan te...” A mellettünk állók olyan feszülten figyelték a nem mindennapi diskurzust, hogy ha nem szégyellték volna, talán a legszívesebben odahajoltak volna, hogy el ne mulasszanak egyetlen szófoszlányt se. És akkor a nagytiszteletű úr folytatta a megkezdett mondatot: „...de azután rögtön nagyon elszégyelltem magam, és gyorsan bocsánatot kértem az Úrtól, hiszen az lehetetlen, hogy Ő elhagyjon! Csak a mi, emberi testben átélt nyomorúságaink szemüvegén át látunk ilyen sötéten. Ne félj, Dórikám! Bármi történjék velünk, Ő el nem hagy minket soha!”

Lassan az út végéhez ért az öreg villamos, de én tudtam, hogy már nem azon a kilátástalannak tűnő úton megyünk innen tovább, mint amelyen elindultunk, mert láttam a gyermekem arcán a megnyugvást és a békességet, ami ezután új erőt adott neki a továbbiakhoz...

Szalóczyné Móray Inke

Kincsesláda