Még Léván laktunk, amikor ez az eset megtörtént. Velünk szemben lakott egy cigány család. Négy gyermekük volt, az ember híres cigányprímás. Sokszor azzal dicsekedett, mikor grófi családban hegedült, a grófkisasszonyok még az ölébe is beültek. A legidősebb fia szintén hegedűművész volt, a másik fia villamosmérnök, az egyik lány Kassán postafőnöknő, a másik lánya pedig Pozsonyban büntetőbíró lett. Amikor kimentem az utcára, többször láttam őket, és köszöntöttem volna mint szomszédot, de ők büszkén félrehajtották a fejüket és észre sem vettek. Ez így ment sokáig, azután én is szótlanul elmentem mellettük. Közben a bácsi megöregedett és halászattal töltötte az idejét. Nagy házuk volt, baromfit is tartottak. Sokszor gondoltam arra, hogy jó volna velük kapcsolatba kerülni, de hát erre nem is gondolhattam! De egy szép napon megtörtént a csoda. Egy nyári délelőtt, amikor a gyerekeink iskolában voltak, délelőtt 10 óra körül olvastam a Vetés és Aratás c. folyóiratból egy cikket. Hallom, hogy csengetnek; kimegyek, és legnagyobb meglepetésemre a szomszéd cigány asszony állt a kapuban. Kemény, büszke hangon, köszönés nélkül rám szólt: „van tíz tojásom, megveszi?” Volt tojásom, de hirtelen azt mondtam: „igen, megveszem, tessék bejönni!” Hozta és letette a konyhában. Megkínáltam hellyel, le is ült, de mindent megnézett, jól körülnézett. Meglátta az asztalon a Vetés és Aratást, és kemény hangon ezt kérdezte: „mit olvas?” Mondtam neki, hogy egy csodálatos történetet, és ha érdekli, elolvashatom magának is. Kemény volt a válasza, de azt mondta: „olvassa!” Arról szólt a történet, hogy a világ tengerén úszik egy hajó, ami soha nem süllyed el, és halad a cél felé. Aki ezzel a hajóval akar utazni, azt mind felveszi, és haladnak a boldog örök élet felé. Ennek a hajónak a kormányosa a Szent Szellem, és a hajó az Úr Jézus. Megmagyaráztam neki, hogy a tenger az emberek sokasága, és az Úr Jézus hívja az embereket a megmentett bárkába. Aki bemegy ebbe a hajóba, örök élete van. Erre ez az asszony hangosan elkiáltotta magát, és ledobta magát a földre, és felkiáltott: „ez az, amit egész életemben keresek!” És térdre esve kiáltott: „segítsen, hogy én is bemehessek ebbe a hajóba! Kérem, mutassa meg az utat, merre jutok be?” Én annyira megdöbbentem, hogy nem tudtam hirtelen, mit csináljak. Mondtam: „keljen fel, és mindent megmagyarázok”. De ő azt felelte, hogy: „nem, addig nem kelek fel, míg be nem jutok ebbe a hajóba!” Erre én is letérdeltem mellé, és azt mondtam: „most kérjük imában, hogy az Úr Jézus vegye be magát is ebbe a hajóba!” Elkezdtem imádkozni érte, és kértem az Úr kegyelmét számára, és hosszan imádkoztam. Utána ő is felszólítás nélkül elkezdett sírva imádkozni; elsorolta bűneit, hitetlenségét és sok mindent, hogy ezeket mind le akarja tenni, csakhogy bejusson ebbe a hajóba. Nagyon megható volt! Amikor felálltunk, az arca ragyogott, boldog volt, és azt mondta: „most már tudom és érzem, hogy benne vagyok a hajóban. És nem győzte áldani az Úr nevét, csak úgy ömlött belőle a szó! Régi büszkeségének nyoma sem volt többet. Már dél is elmúlt, amikor elment, és azt mondta: „holnap eljövök, és elmondom, mennyi nehézségen mentem át, míg ezt megtaláltam”. Amikor elment, én is boldog voltam, és megköszöntem az Úrnak. Másnap el is jött ragyogó arccal, és mondta, hogy hallgassam meg.

Így mondta el: „nem találtam sehol a békességemet. Elmentem a plébános úrhoz, és elmondtam neki, aki azt felelte, mondjak el 100 üdvözlégyet. Amikor pár nap múlva újra elmentem hozzá, mondtam neki, hogy ez nem segített, nincs békességem; „hát akkor mondjon 100 miatyánkot is!” – mondta a pap. Azt is elmondtam, az sem segített. Megint elmentem hozzá, de akkor már mérges volt: „hát mit csináljak magával? Kezdje elölről addig, míg megnyeri lelke békéjét.” Láttam, hogy a plébános nem tud segíteni. Hát, arra gondoltam, elmegyek a 15 km-re lévő apácazárdába, és beszélek a főnöknővel. De tudtam, hogy oda böjtölve és sanyargatva lehet csak menni. Hát, nem szóltam semmit a férjemnek. Három napig mentem. Bezörgettem; jött a főnöknő, és elmondtam neki mindent. Azt kérdezte, mit akarok tőlük. Arra kértem, engedje meg, hogy egy ágyban aludjak vele, mert szent testének közelsége segíteni fog. De ez sem segített. Másnap hazajöttem, és elmentem magához. Most mondja meg maga, hogyan tovább?”

Mondtam neki, hogy a legfontosabb az, hogy olvasson minden nap Bibliát. Adtam neki egyet. Minden nap délelőtt eljött hozzám, és együtt olvastuk a Bibliát. Csodálatos volt, ahogy haladt előre a hitben. Majd minden délelőtt közösen hallgattuk a monte-carlói adást. Az olvasásban eljutottunk az úrvacsoráig, ezt is elfogadta. De másnap hiába vártam, nem jött, sem utána; nem tudtam, mi van vele. Találkoztunk az utcán, elmondta, hogy elment a plébánoshoz, elmondta neki, hogy mit tanult a Bibliából, végül az megijesztette, hogy nem fog üdvözülni, ha továbbra is a Bibliát olvassa és aszerint él. De azért titokban jött hozzám, és nálam hallgatta a monte-carlói adást, és vasárnap délelőttönként eljött velem a gyülekezetbe is.

Úgy fél év múlva az egyik vasárnap jött át a néni, hogy a férje már három napja nincs magánál, jöjjek át hozzájuk. Mikor megálltam az ajtóban, a bácsi nevemen szólított, amin nagyon csodálkoztunk mindketten. Leültem melléje, beszélgetni kezdtünk, megkérdeztem tőle, hogy szereti-e az Úr Jézust. Mondta, hogy igen, én pedig megkérdeztem, szeretne-e hozzá menni? Azt mondta, hogy neki sok bűne van, és ezért nem mehet hozzá. Akkor beszéltem neki az Úr Jézus szabadító kegyelméről. Láttam, hogy nagyon összetört, de kérdeztem, hogy akar-e imádkozni? De olyan gyenge volt, alig tudott beszélni. Mégis a kezeit összetette és felkiáltott: „bocsáss meg, Uram, nekem, hogy 72 évig a Sátánnak muzsikáltam!” Ekkor visszafeküdt az ágyra és többet nem tért magához. Reggelre meghalt. Pár évre rá a felesége is meghalt. Így ment haza mind a kettő, örömmel, boldogan, és hiszem, hogy ott találkozunk.

Irena P., Szlovákia

Só és lámpás

26. heti interjú:

Kincsesláda