Férjhez mentem, így elhagytam szüleimet, otthonomat, s követtem férjemet. Az ő családjába költöztem, és ez így volt rendjén. Boldogan terveztem családi életünket, új otthonomban próbáltam alkalmazkodni. Megszületett első kislányunk, és igen boldogok voltunk. Anyósomékkal jól kijöttem, két és fél év múlva pedig megszületett második kislányunk. Én mint édesanya élveztem az anyaság minden percét. Elkezdtünk építkezni; igen nagy energiát éreztem magamban. Apósomék is minden erejüket és pénzüket ebbe az építkezésbe fektették. A férjem is sokat dolgozott. A gondolat is boldoggá tett, hogy lesz szép, új közös otthonunk. Közben visszamentem dolgozni, mellette szakközépiskolában is tanultam. Igyekeztem gyermekeimet a legjobb tudásom szerint nevelni, a nagyszülők is sokat segítettek ebben. Szüleim az építkezésből szintén kivették a részüket, így az egész család összefogott. Sajnos, a férjem eközben rászokott az italra. Azt gondoltam, hogy csak így bírja a megfeszített munkát. Ha majd vége lesz az építkezésnek, abbahagyja. Én továbbra is minden örömöm a gyermekeimben találtam: a közös kirándulásokban, közös olvasásokban, közös játékokban. De egyre nehezebb volt a családot összefogni. Az volt a szerencsém, hogy az anyósomék mellettem álltak. De mivel ők már idős emberek voltak, ők is segítségre szorultak. Férjem egyre jobban ivott. Sokszor vártam volna egy jó szót, de ritkán kaptam, továbbra is a gyermekeimben volt minden örömöm. A sok megpróbáltatás után összeroppantam; ez borzasztó volt számomra, mivel mindig csak a gyermekeimet féltettem. Mi lesz velük, ha én meghalok? Nagyon lassan, évek múlva épültem csak fel. Mindkét nagyszülőre hálával gondolok, mert ők mindig csak segíteni akartak.

Férjem is beteg lett, az én munkahelyemen sem volt könnyű a helyzetem. Állattenyésztésben dolgoztam. Korán keltem, hétvégén is dolgoznom kellett. Próbáltam helytállni a családban, gyermekeim is és a beteg, idős nagyszülők is bíztak bennem. Rám számíthattak, még a férjem is, aki egyre betegebb lett. Sokszor próbálkozott leszokni az alkoholról, ennek érdekében a család is mindent elkövetett, de ez sajnos nem sikerült. Idő közben férjem szülei meghaltak, a lányaink pedig felnőttek és férjhez mentek. Megszületett az első lányunokánk; nagyon boldogok voltunk, nagy-nagy szeretettel nevelgettük. Egyszer csak jött a csoda: férjem talán az unoka kedvéért vagy azért, mert már talán nagyon beteg volt, elhatározta hogy lemond az italról. Az egész család repdesett az örömtől.

Csak arra tudtam gondolni, hogy érdemes volt fáradozni, s minden rosszat elfelejtettem. Örültem, hogy így alakult az életünk. Még született három fiú unokánk is nagy örömünkre, mert mindig is fiút szerettünk volna. Férjem szülei bár meghaltak, kaptunk helyettük másikat, mert az én szüleim hozzánk költöztek. Ismét nagy család lettünk, sokasodott az öröm, de a gond is. Én nagy energiával tettem a dolgomat. Közben édesanyám is sajnos meghalt. Én terveztem férjemmel, hogy hogy fogunk élni idős korunkban, és ekkor jött mint égből a villámcsapás: férjem elhagyott!

Gyermekeim aggódtak értem, hogy hogyan fogom kibírni, megint összeroppanok? Főleg a nagylányom, aki sokat szenvedett emiatt, idegileg ő is kikészült. Még én vigasztaltam, hogy én erős vagyok és majd elfoglalom magamat. Ekkor már csak édesapámmal laktunk ketten. Egy ideig úgy éreztem, hogy ez menni fog. De egyszer csak nagyon üresnek éreztem magam, és nagy fájdalom költözött a szívembe. Látta ezt a lányom is, hogy megint az összeroppanás szélén állok. Így szólt: "Anyu, nem gondoltad meg?" Ugyanis a lányom ekkor már régen Isten gyermeke volt, amit én nagyra becsültem, és tiszteltem is érte. Korábban többször próbálkozott nálam is, de sikertelenül. De ekkor már szinte kiáltottam: Igen! Meggondoltam! Kértem, hogy jöjjenek el a Tiszteletes asszonnyal, Editkével hozzánk, hogy beszélgessünk. Én katolikus voltam, és kértem, hogy tegyen rendet az én lelkemben. Nagyon készültem erre a találkozásra, már reggel sokat imádkoztam. Kértem Istent, hogy bocsássa meg bűneimet, mert az volt bőven, amit le is tettem elé. Kértem, hogy fogadjon el engem. Editke és a lányom eljöttek hozzám, és egy ebéd keretében beszélgettünk, és a Tiszteletes asszony elmagyarázta, hogy Istennek mindegy, hogy valaki katolikus, református vagy más vallású, ha Őhozzá akarok menni, Ő fogad engem!

Editke beszélt és beszélt, és én három órán keresztül hallgattam, és a szívem egyre jobban megnyílt; ez volt a második születésnapom. Azóta nagy békesség, nyugalom költözött a szívembe, és a fájdalom is elmúlt. Attól a naptól kezdve minden reggel olvasom a Bibliát, járok istentiszteletre és egyéb alkalmakra. Egészen másként látok mindent Isten fényében. Unokáink örvendeznek, mivel ők is istenfélő gyermekek. Hittanra járnak, bibliai ismeretük kiváló, erről is lehet velük beszélgetni. Én csak most látom, hogy mennyivel boldogabb, jobb lett volna az életem, ha már előbb megtérek Istenhez. Talán az egész életem problémái, aggódásai könnyebben oldódtak volna meg. Az örömeim is tisztábbak lettek volna Istennel. De jó, hogy rátaláltam Jézus Krisztusra! Köszönöm lányomnak, Editkének a Tiszteletes asszonynak, meg azoknak, akik segítettek ebben, és imádkoztak értem. A család kettészakadását sem látom már olyan tragikusnak, gyermekeimért való aggódásom is könnyebb, hiszen Istenre bízom életem. Itt szeretném idézni Máté 6:34 versét: „Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.”

B. Jánosné Ilonka, Soponya

Kapcsolatfelvételi űrlap

Elérhető ide kattinva

Heti üzenet

Kincsesláda

Híreink