„Mindig szeret a barát, de testvérré a nyomorúságban válik.” - olvassuk a Példabeszédek könyvében. (17,17) Sok mindent rejt ez a rövid mondat. Gondolom, nem kell bizonygatnom, hogy áldott dolog megtapasztalni, különösen, ha bajba kerül az ember, hogy nincs egyedül, hanem vannak olyan barátok, akik mellé állnak, és segítenek: imával, jó szóval, együttérzéssel, ha kell fizikai munkával, legyen az aprócska vagy mégoly nagy is, s nem utolsó sorban anyagiakkal, ha úgy hozza az élet…

Emberek vagyunk, akikkel történhetnek előre nem látható események, váratlan balesetek, tragédiák, s ezek közül sokra nem lehet felkészülni, hiszen nincs az az életbiztosítás, bankszámla, vagy egyéb megtakarítás, mely be tudja tölteni például a hirtelen elvesztett kedves után maradt mély űrt. S ez ma már nemcsak egy-egy váratlan haláleset kapcsán következhet be, hanem mondjuk egy felelőtlen, meggondolatlan lépés következményeként is, hiszen napjainkban nagyon sokan úgy lépnek ki egy-egy házasságból, mintha az nem lenne több mint egy laza munkahelyi ismeretség. És sajnos, ez alól a nemkívánatos gyakorlat alól gyülekezeteink se mentesek. Jó, ha ilyenkor van, aki nem engedi elsüllyedni a bajba jutottat, hanem testvérré lesz, azaz testi-lelki-szellemi közösséget vállal a bajba jutottal, s menteni igyekszik a süllyedőt. „Mentsd, aki elmerül…!” – énekelték elődeink, ezzel biztatva egymást és magukat a lélekmentésre, s jól tették, hogy ezt tették, nagy szükség van erre a szolgálatra, de arra is, hogy a mellettünk élőknél is észrevegyük, ha nehéz helyzetbe kerültek. Meggyőződésem, hogy soksok tragédiát el lehetett volna kerülni, ha az úgynevezett barátok időben felismerték volna barátjuk vívódásait, az alig-alig hordozható terheket, s melléjük álltak volna.

Egy kedves ismerősöm gyakran emlegette, hogy „sose félj, amíg engem látsz, mert, ha baj lesz, akkor engem már rég nem fogsz látni.” Ezt persze viccnek szánta. De, állítólag minden viccnek a fele igaz, s ebben a humoros mondatban is sok-sok igazság rejtőzik, hiszen sok olyan „barát” van, aki csak addig barát, amíg jól mennek a dolgok. Ennek persze az ellentettje is igaz lehet, hiszen néha olyanok állnak a bajba jutott mellé, osztozva terheiben, akikre senki nem számított. Ezt én magam is sokszor megtapasztaltam.

Egy táborban hallottam a töredelmes bizonyságtételt egy olyan fiataltól, aki nem vette észre, hogy egy amolyan, a gyülekezet perifériáján tengődő társa mitől kezdett hirtelen nagyon szorgalmasan gyülekezetbe, ifjúságira járni. Érezte a késztetést, hogy talán nyitni kéne feléje, de úgy gondolta, ez talán kellemetlenségekkel járna, s nem tette. S aztán megtudta, hogy már nem is teheti meg ezt a lépést, mert már nincs ki felé nyitnia. A csöndesen segítségért esengő fiatal ugyanis önkezével vetett véget életének. Laza barátságai voltak a szerencsétlennek, valószínűleg gyülekezeten belül és kívül egyaránt, de testvérre nem talált.

Azért jó példák is akadnak. Mi, itt a MERA-ban az elmúlt hónapokban nagyon sok testvérre találtunk, amikor Isten megengedte, hogy leszakadjon stúdiónk mennyezete. Voltak olyanok, akiket már régóta ismertünk, levelezőink, rendszeres adományozóink, imatámogatóink, de sokan csak most jöttek elő az ismeretlenség homályából. Írtak nekünk, biztattak minket, s voltak, akik pénztárcájukat is megnyitották, hogy részt vállaljanak a munka anyagi terheiből is. Sok-sok testvérré lett barát állt mellénk ezekben a nem könnyű hónapokban, olyanok, aki nemcsak az áldásokból akartak részesülni, hanem a terhekből is. Jó volt megtapasztalni, hogy nem vagyunk egyedül, mint ahogy Isten családjában soha senki nem lehetne egyedül. Urunk tervezte így. Bizonyára pontosan tudta, hogy szükségünk van egymásra, hiszen a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem rafinált ellenséggel van dolgunk.

Testvérré lenni néha nem könnyű feladat, önmegtagadással jár ugyanis. Ilyeneket olvasunk ezzel kapcsolatban Bibliánkban: „Ne nézze senki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is.” Aztán: „Örüljetek az örülőkkel és sírjatok a sírókkal!” Vagy: „Tartozunk pedig mi erősek, hogy az erőtlenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk.” Ha őszinték vagyunk ezek nem éppen divatos szlogenek mostanában, amikor minden az önmegvalósításról szól. Nem. De krisztusi értékrendet képvisel!

És még egy kérdés: Gondolkodtunk már azon, hogy mi történne, ha mi kerülnénk nehéz helyzetbe, s a körülöttünk élők mérlegelnék azt, hogy most érdemes-e segíteni vagy sem? Erre, ugye, senki sem vágyik? Bevallom, én sem. Akkor meg ne legyek rest, és te se kedves testvérem, ha másoknak kell segíteni!

Ehhez a témához kapcsolódik legújabb pályázatunk is. Emlékeznek olyan eseményekre, amikor szó szerint átélték, hogy valaki a nehézségek között több lett egy egyszerű barátnál, s valóban testvérré vált? Ha igen, kérjük írják meg nekünk, hogy továbbadhassuk, közzétehessük újságunkban, illetve az Evangéliumi Rádió műsoraiban.

Beküldési határidő: 2019. március 31.

A pályázat mottója: „Testvérré vált barátok”

Heti üzenet

Kincsesláda

Műsortábla

Híreink