Fontos megállapításra jutottam a korróziónak kitett fából készült szerkezetek tekintetében. Na, megpróbálom ezt a mondatot normálisan is elmondani. Szeretném, ha nem úgy nézne ki, mintha egy tudományos tanulmányból ragadtam volna ki ezt a mondatot. Vagyis: amikor befestünk egy fából készült szerkezetet - mondjuk egy facsónakot vagy egy kerti széket -, akkor nem mindegy, hogy mivel és hogyan végezzük ezt a „korrózióvédelmet”. (Talán így már hétköznapian hangzik a dolog! Érthetőbb?)

Ha nem megfelelő az előkészítés, az „alapkezelés”, akkor előfordulhat, hogy a kezelt fafelületen két év után felhólyagosodik, aztán lepattogzik az egész „lakkréteg”, és teljesen hatástalanná válik a felületvédelem. Amikor elkészítettem a lakkozást, úgy nézett ki, hogy az teljesen bevonja, és védelmezi a faanyagot, de valami miatt a védőlakk nem tudott behatolni a fa pórusai közé. Így, amikor az hosszabb időn keresztül ki volt téve a Nap melegének, az UV sugárzásnak, aztán az eső is - vagy a Balaton vize is - áztatta, akkor megtörtént a baj. Lepattogzott a lakkozás. Nem volt „időtálló” a védelem. Mind az „időjárást”, mind az „idő múlását” tekintve hatástalan. Valamit nem jól csináltam.

Amikor elkezdtem az Úrral járni, - egyszerűen ezt inkább úgy írtam volna: megtértem -, valami „idillikus kép” alakult ki bennem erről „az Úrral-járásról.” Talán jól szemlélteti ezt az érzületet, ezt a hangulatot az az ének, amit akkoriban gyakran hallottam:

     Jézusom karjain oly jó nekem,

     Boldogan járhatok zöld réteken.

     Kedves a nappalom, édes az éj,

     Hallom a bíztatást: csak higgy, ne félj!

S valóban! Az „életben” sok volt az öröm. Jó volt „konkrétan megtapasztalni” Isten vezetését, az ima meghallgatásokat. Kifejezetten „élveztem”, hogy a „logikus férfi eszemmel” is megláthatom, amikor Isten valóban „lépett” valamit az életemben. (Ezt a „logikust” azért írtam, mert mi férfiak kicsit nehezebben tudunk „elszállni”, mint a nők.)

Szóval: az „átélések sora jött felém”, és ez nagyon élvezetes dolog. Jó az Isten! Gondoskodó. Meghallgatja az imáinkat! Még egyszer-egyszer a betegek is meggyógyulnak! Ez tényleg működik!

Aztán egyszer csak valami nem úgy sikerül, mint vártam. Aztán beüt valami betegség. Aztán jönnek a fájdalmak meg a „halálfélelem”. Hűtlen lesz valaki, akiben eddig teljesen megbíztam. Hogy is van ez a „Jézusom karjain” meg a „zöld rétek?” Ezeket Isten megengedi, vagy - ami még érthetetlenebbnek látszik - Ő maga csinálja ezt velem? Egyáltalán! Szeret engem az Isten? Ilyenkor hol van? Most miért nem ér rá, hogy figyeljen rám is egy kicsit?

Aztán egyszer csendesen megszólal: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50:15) Szóval, ez is benne van: a „nyomorúság ideje”? Ez már nem tetszik annyira!

Pedig benne van! Akkor Ő tud is erről, csak én nem akartam „számítani” rá. Inkább a „zöld réteket” szeretném! Azt hiszem, itt valamit át kell programozni magamban. Nem nagyon tetszik, hogy a „nyomorúság ideje” is része a rendszernek, de hát tényleg, az is bele van írva itt a Zsoltárban.

Talán, mert az „anyagot” meg kell lazítani egy kicsit, hogy a „védőlakk” be tudjon hatolni a pórusok közé, és így jobban kössön egymáshoz a két felület. Lehet, hogy ez a (korrózió) védelemnek egy fontos előkészítési része? Én nem akarom az „összetöretést”! Lehet, hogy ezt mégis Isten találta ki az én érdekemben? …Hogy tökéletes legyen a védelem, mert azzal engem akar „védeni” Isten? Ezen azért egy kicsit még el kell gondolkodnom!

Amikor őszintén magamba tekintek, meg kell állapítanom, hogy - bár Isten kezébe vett, és folyamatosan formál - ebben a „szobrász munkában” elég „nehéz eset” vagyok.

Ugye, az általában úgy van, hogy a szobrászművész vesz egy nagydarab követ vagy egy nagydarab fát. Aztán elképzeli, hogy mit akar ebből csinálni. Veszi a baltát vagy a vésőt, lefejti róla a fölösleget, míg végül a szobor marad csak, amit a művész előre elképzelt.

Amikor magamba nézek, gyakran azt látom, hogy én nem egy egyszerű fadarab vagyok Isten kezében, hanem egy nagyon is csomós, göcsörtös fatuskó. Hogyan lesz ebből egyszer valami értelmes alkotás!? Nem is tudom. Pedig folyamatosan érzem Isten szeretettel formáló kezét. Néha fáj, amikor vésője mélyen belém hasít, de utólag általában belátom, hogy csak a fölösleget távolította el rólam.

     - Magasztallak Uram, hogy ezt is lefaragtad rólam! Belátom, ilyen szívvel nem lennék méltó polgára az „örök otthonnak”.

     - Hidd el, gyermekem! Azok a kiálló göcsörtök, amik még vannak rajtad, megakadnának a „szoros kapuban”, mikor át szeretnélek vinni rajta.

     - De Uram! Nekem úgy tűnik, már annyi mindent lefaragtál rólam, hogy lassan már semmi nem marad rajtam a „régiből”!

     - Ezt jól fogtad meg! Hát, pont ez a célom!

Egyik reggeli csendességemben - miközben az Igét olvastam -, ez az igevers elkezdett világítani, mintha azon az oldalon semmi más nem lenne írva, csak ez: „A ti kipróbált hitetek, ami sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, dicséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor” (1Pt 1:7) Akkor talán ez is benne lehet az előre elkészített „programban”? Erről pedig eszembe jutott egy korábbi megtapasztalásom. Akkor nem is gondoltam, hogy ez által „okosodom” valamicskét.

A kilencvenes évek elején, amikor csak megtehettük, szívesen töltöttük nyári szabadságunkat a gyerekeinkkel a görög tengerparton. Élveztük a „nagy víz” élményét, a szakadatlan napsütést, meg hát nekem is jól esett egy kis „nosztalgiázás”. Nem volt nagyon messze, meg nem is került (túl) sokba.

Utastársainktól hamar megtanultuk, - amire magunktól is rájöhettünk volna, ha figyelmesebbek vagyunk -, hogy Görögországban sokkal olcsóbbak az arany ékszerek, mint Magyarországon. Nosza! Vásároljunk mi is! Csak hát mi nem nagyon sokat hordunk arany ékszereket. (Talán, mert hívő emberek vagyunk? Nem is tudom.) Nem baj, ami nem kell a Feleségemnek, azt majd eladjuk az ékszerésznél. Legalább csökkentjük valamelyest a „bekerülési költségeket”. Az aranyár ennyi meg ennyi, ez a nyaklánc 25 gramm, jó kis summát kapunk még akkor is, ha csak a 70%-át kérjük érte. Tehát, irány az ékszerész.

     - Meg tudná mondani, kérem, mennyit ér ez az arany nyaklánc? Úgy tudom, tizennégy karátos.

     - Hmm, hmm. Valóban tizennégy karátosnak látszik.

Forgatja előre, hátra. Tüzetesen vizsgálgatja a kukucskálójával, aztán hanyagul ledobja a pultra.

     - Körülbelül százezret… Magának! … De nekem semmit! Nincs benne a „próba”. Ezt így sehol nem fogja értékesíteni. Sajnos, ez van! A „próba” nélkül ezt sehol nem tudja eladni.

     - De uram! Ha tényleg tizennégy karátos arany, s én hetven százalékos áron is odaadnám, - nem bánom, legyen inkább fele áron -, akkor se’ érné meg Magának?

     - Értse meg, uram! Ez a tárgy valóban értékes arany, de sehol nem kap érte egyetlen forintot se, amíg nincs benne a próba. Elég világos voltam?

Kezdem valahogy kapizsgálni, mit is jelent a Bibliában az a mondat: „a ti kipróbált hitetek, ami sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál…” (1Pt 1:7)

Igen! Isten örül annak, hogy az Övé lettem. Örül annak, hogy Tőle függök, hogy dicsőítem Őt, hogy szolgálom Őt. Isten számára értékes vagyok! Ő azonban azt akarja, hogy a bennem lévő érték egy „hasznosítható érték” legyen. Egy „kipróbált érték”.

Ismét ráesett a tekintetem az 50. Zsoltár igéjére: „…és te dicsőítesz engem”.

Azt hiszem, itt már a Zsoltáros sem a szájjal/zenével való dicsőítésre gondol, hanem arra, ahogy az „életem” dicsőíti Őt. A „próbák ellenére”, a „próbák után” is!

Sőt! Így még inkább, még hitelesebben!

Nagy Rezső