„Jöjj mondjunk hálaszót,
Hű szájjal és hű szívvel.
Mert rajtunk itt az Úr
Nagy csudadolgot mívelt.” (Református énekeskönyv 208. ének)
Hivatkozással egyik kedves énekemre, szeretném elmondani, hogy ez év januárjától kezdődően mennyi csuda dolog történt velem.
Éppen egyik unokám születésnapját ünnepeltük január 17-én, amikor rosszul lettem, szédültem, és pár óra elteltével már a nevemet sem tudtam megmondani. Mentő szállított be a váci kórházba, ahol három hetet töltöttem a neurológián. Az első három-négy napban végig csak aludtam, nem tudtak felébreszteni. Gyomorszondán keresztül tápláltak. Az orvosok semmi jóval nem biztatták a családomat. A tüneteim alapján sztrókot véleményeztek, de ezt a vizsgálatok nem igazolták. Végül kiderült, hogy az ionháztartásom borult fel teljesen.
A váci kórház után a következő három hétben a lányoméknál lábadoztam. Ekkor még csak nagyon lassan, járókerettel tudtam járni, és mindenben segítségre szorultam. Ezután következett egy hónap rehabilitáció a budapesti Uzsoki Kórházban, majd újra Valikáékhoz mentem még két hétre. Húsvét utáni kedden, április 7-én térhettem újra vissza a saját lakásomba. Azóta, Istennek hála, ismét önállóan elboldogulok a saját kis világomban. Igaz, jóval kisebb már ez a világ – nem jövök-megyek már egyedül a városban.
Lassan visszajönnek a régi emlékek is. Tudniillik a betegség során az agyam majdnem mindent selejtezett: nem emlékeztem, hogy itt Dunakeszin a városban hol lakom, milyen házban van az én kis lakásom, s hogyan van berendezve, kik laknak még a házban, mit, hol találok a városban? – bolt, patika, posta stb., pedig korábban önállóan intéztem a dolgaimat. Elfelejtettem, hogy a gyermekeimnek mi a végzettsége, és mit dolgoznak. Elfelejtettem, hogy Ábel unokám megnősült, és én is ott voltam az esküvőjén. De a legnehezebb az volt, amikor Sándorról, a férjemről érdeklődtem, és elmondták a gyerekek, hogy már nem él. A temetésre sem emlékeztem. Még egyszer át kellett élnem a nagy fájdalmat.
Kedves Testvérek! Nagy Istenünknek megváltott gyermekei vagyunk, s Ővele örömünket, bánatunkat megoszthatjuk. Elé hozhatjuk életünk ügyeit. Sok-sok drága testvérem, gyülekezeti tagok megélve az igét, hogy „egymás terhét hordozzátok”, imába foglalták a nevemet.
A váci kórházban volt egy keresztyén nővér, aki a betegágyban fölém hajolt, és együtt imádkoztunk. Nagy hálával és köszönettel tartozom Istenünknek az imameghallgatásért, hiszen napról napra javult az állapotom. Hálás vagyok azért, hogy még kaptam időt itt a Földön imádni és szolgálni őt, és felkészülni az örökkévalóságra.
Dunakeszi, 2026. 09. 19.
Testvéri szeretettel,
K. Sándorné, Borika