Általában elvem, hogy tudatosan nem sajnálom az embereket. Ez nem jelenti azt, hogy nincs bennem részvét vagy akár megbocsátás – főleg, mióta bibliaforgató is vagyok. Azonban ezt a kijelentést még előbb szeretném magyarázatképpen körüljárni. Abban az értelemben nem szeretek sajnálni, de inkább sajnálkozni, hogy szerintem maga a puszta sajnálat egy önzés. Ha hallunk valakiről, és felfogjuk, hogy tartós szenvedésen megy át, például szűnni nem akaró fájdalom gyötri, akkor hamar kimondjuk, hogy sajnáljuk. Sőt, valóban és őszintén sajnáljuk, de talán fogalmunk sincs az ő szenvedésének a mértékéről. És ez nem csak testi fájdalom lehet, hanem lelki is.
Miért is sajnálunk valakit? Tényleg sajnáljuk, vagy csak úgy teszünk? Hamar rávágjuk: sajnálom. Nagyon sajnálom. Borzasztóan sajnálom – tudjuk fokozni a szót, vagyis csépelni. Anélkül, hogy igazán és mélyen átélnénk, és egyből arra gondolnánk: mit lehet segíteni? Szerintem a sajnálat sokszor egy pótcselekvés. Azért mondjuk, hogy felmentsük magunkat. Akár azt is mondhatjuk, hogy ha nem követi semmi, akkor egy felesleges érzés; senki nem jut tőle előrébb. A fog- vagy fülfájás nem múlik, a katona nem tér vissza, a halott nem támad fel, a beteg nem gyógyul, nem enyhül a fájdalma; szenved tovább. Persze a vigasztaló szó jól esik. Mi azonban tovább lépünk, szabadulni akarunk. Nincs időnk mellé ülni, akár hozzáköltözni, helyette elvégezni valamit. Letudjuk egy arckifejezéssel, egy öleléssel vagy egy félmondattal: „Nagyon sajnállak, kedvesem, hogy bírod?” Akár még tanácsoljuk is, – persze utólag, – hogy: „Miért nem vigyáztál, miért nem takarékoskodtál, miért voltál rosszkor rossz helyen?”
Én azt mondom, ha nem tudsz segíteni, felvállalni valamennyit a szenvedéséből, a terheiből, legalább ne sajnálkozz! Képmutatás az egész, Isten előtt utálatos. Persze nem mindig van ez így, de sokszor. Nem adok a szegénynek, nem állok meg az autómmal, nem kérdezem meg, hogy mi valójában a baja, vagy hol lehetnék én a segítségére?
Ez kezd kikopni az emberekből, az átélőképesség, a segítő szándék. Az a részvét, ami cselekvésre késztet, amitől a szív, a kéz, a láb azonnal megindul, az agy működni és kombinálni kezd. A bénultságot felülírja valami. Ezt ne hagyjuk, hogy elmúljon, kivesszen, legyen meg erre a készségünk, az akaratunk! A sajnálat ellopja a cselekedetet. Ne legyünk restek, ne legyünk passzívak! Isten nem erre tanít! „Ha valaki tudna jót tenni, ámde nem cselekszi, bűne az annak!” (Jak 4:17)
Nem elég sajnálni valakit, meg kell közelíteni, meg kell kérdezni, segíteni, a dolgait átbeszélni. Isten azt akarja, hogy „minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson.” (1Tim 2:4) Mert Jézus Krisztus az Igazság, Őt ismerni és szolgálni az igazi boldogság! „Jézus így válaszolt: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14:6)
H. István