„Kihozta őket a sötétségből, a halál árnyékából, köteleiket pedig letépte.” (Zsolt 107:14)
Megszokott, kora reggeli sétámra indulok. Ezennel 94 éves hittestvérem is csatlakozni fog hozzám, akit a séta végén felkísérek második emeleti lakásáig. Örülök, hogy segíthetek. Szép napos, késő tavaszi reggel van.
A következő emlékképem, hogy friss fű csiklandozza a szájpadlásomat. Hason fekszem a fűben, laposra simult szemüvegem darabjait keresgélem. Sárga ruhás, mosolygós férfiak hajolnak fölém. Szólítgatnak. Megpróbálnak talpra állítani. Ekkor már felismerem őket. Ők a mi szemétszállítóink és egyben az én megmentőim. A lakásomban már tisztulni kezd a fejem. Itatni próbálnak. A sárga ruhásokat piros ruhások váltják le. A mentőorvos kijelenti: az eszméletvesztés komoly dolog, ezért magukkal visznek. A felvételi osztályon reggeltől estig ide-oda tologatnak. Végül egy türelmetlen női hang utasítja fiatal beteghordozómat: „Induljon már!” Kardiológia, intenzív. Csövek, infúzió, oxigén maszk, monitor, no és egy vérnyomásmérő-karpánt, ami az egyhetes itt tartózkodásom alatt az óra funkciót tölti be, mert hajszál pontosan negyvenöt percenként nagy morajjal felfújja magát, s úgy megszorít, hogy ha nem szégyelleném, bizonyosan hangosan feljajdulnék. A második napon már jól esett volna az alvás, de a vérnyomásmérő morgó hangja és szorítása gondoskodott arról, hogy ez ne sikerüljön. A két mérés közti csendes percek buzgó imádságra indítottak.
„Uram! Bocsáss meg, de nem értem, mi történt velem. Hogy kerültem ide a halál előszobájába, amikor én épp segítő szolgálatra indultam?” Már az első pillanatban éreztem, hogy tiszteletlen, amolyan óemberi a kérdésem. Hiszen nekem nincs jogom vádolni Istent! Hogy jövök én ahhoz, hogy Istenen kérjem számon a történteket? Való igaz, hogy a nehéz órákban és az ilyen próbákban tűnik ki, hogy milyen vagyok, és hogy mennyire rászorulok Uram bocsánatára.
Egy hét múltán átszállítanak a Kardiológiai Klinikára. Pacemaker, implantáció vár rám. „Fél órás rutin műtét helyi érzéstelenítéssel” – igyekeznek megnyugtatni. „Ha minden jól megy, a műtét után nyolc órával már haza is lehet menni.” Ha minden jól megy!
Lelki vezetőm tanácsolta egyszer, hogy ha hosszú, embert próbáló vizsgálat vagy helyi érzéstelenítéssel végzett műtét vár ránk, magunkban énekeljük el azokat a zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket, amiknek a szövegére emlékszünk, továbbá elevenítsük fel a drága igéket, amelyek szívünk kőtáblájára fel vannak vésve. A receptet kipróbáltam. Előre is, hogy a tudásom kitartson a műtét várható idejéig, és élesben is. A baj akkor kezdődött, amikor műtét közben másodszor is végére értem harminc perces „repertoáromnak.” Ekkor lett világossá, hogy ez a műtét hosszabbra sikeredik, mint amire felkészítettek. Meghallom az operáló orvos hangját: „Kérem, szóljatok a főorvos úrnak!” Majd mintegy negyedóra múltán ismét feltesz egy kérdést: „Szóltatok a főorvos úrnak?”
Beszédes a csend. A műtétet végző orvos hozzám érő teste remegni kezd. Akaratomon kívül az én gyarló, kiszolgáltatott testem is átveszi a remegést. Ekkor végre imádkozni kezdek: „Mennyei Édesatyám! Bocsáss meg, hogy annyira lefoglal a saját nyomorúságom, hogy még imádkozni is elfelejtek ezért az operáló fiatal orvosért. Kérlek, könyörülj rajta! Segítsd át a nehézségein! Nyugtasd meg, hogy biztos kézzel tudja bevezetni azokat az elektródákat a szívkamráimba. Nem tudom, mit hoznak számomra a következő órák, de legyen meg a Te akaratod! Köszönöm, hogy eszembe juttatod Pál bátor imáját a Filippi levél elejéről: „…magasztaltatik majd Krisztus az én testemben akár életem, akár halálom által.” (Fil 1:20) Ennek ellenére be kell vallanom, hogy félek. Sokkoló így szembesülni a gyengeségemmel, de hiszem, hogy a félelmembe ágyazott elrejtettség tudata átsegít a halálfélelmen. Hiszen Fiad érdeméért a Tied vagyok, s akinek az élet Krisztus, annak a meghalás nyereség. Ha lehet, mégis arra kérlek, könyörülj rajtam! Segíts, hogy soha se a magam nyomorúsága legyen a fontos, hanem a másé. Hiszen Jézus Krisztus emberfeletti testi-lelki fájdalmak közepette sem magára gondolt, hanem a másikra, a kegyelemre szorulóra és ránk bűnösökre, akikért feláldozta önmagát. Édesatyám! Szent Fiad, Jézus Krisztus nevében kérlek, hallgasd meg gyarló gyermeked, és kegyelmedből könyörülj orvoson, betegen! Ámen!”
Két és fél óra múltán véget ér a hosszúra sikeredett műtét. A második napon otthonomba elbocsátanak.
„Nagy a Te irgalmasságod, Uram!” (Zsolt 119:156a)
Móray Inke