Ha kapsz egy citromot, csinálj belőle limonádét! A legkedvesebb angol mondásom ez. Mivel angolt tanítok felnőtteknek, van lehetőségem ezt megtanítani angolul is minden egyes csoportomnak. Valóban az életünk során sok váratlan dolog történik politikailag, gazdaságilag, és a mi irányításunk alól kívül eső események történhetnek. Van, ami felett nem rendelkezhetünk, és nem tudjuk irányítani az eseményeket. Néha a sorstól kemény pofonokat kaphatunk, úgy érezhetjük, hogy kicsúszik a lábunk alól a talaj. De nem kell ezeknek a negatív eseteknek minket véglegesen leteríteni! Gondoljunk arra, hogy a savanyú, néha kellemetlenül töményen erős, csípős és kesernyés gyümölcsből, amit a szerencsétlen körülményeink adnak, készíthetünk egy finom, üdítő és felfrissítő italt! Rajtunk áll a döntés: szomorkodni és panaszkodni akarunk-e a savanyú gyümölcs miatt, vagy pedig abból mások és magunk számára is egy pozitív, áldott élményt kihozni. A választás a miénk!
Az alábbiakban néhány ilyen esetet szedtem össze, amikor az emberek a mínuszból pluszt csináltak. Az ostoba, ha az életben „citromdíjat” kap, feladja, és azt mondja: „Vesztettem. A sors keze. Semmi esélyem.” Aztán szidja a világot, és mély önsajnálatba esik bele. De mikor a bölcs kap ilyen citromdíjat, így gondolkozik: „Mit tanulhatnék ebből a szerencsétlenségből? Hogyan javíthatnék helyzetemen?”
William Bolitho egy ismert könyv szerzője így írt: „Az életben nem az a legfontosabb, hogy a nyereségedből hasznot tudj húzni. Erre az ostoba is képes. Az igazán fontos az, hogy a veszteségedből húzz hasznot. Ehhez intelligencia kell: ez a különbség a bölcs és az ostoba között.” Bolitho akkor mondta ezeket, amikor a fél lábát elveszítette egy vasúti szerencsétlenségben.
Egy másik ember mindkét lábát elvesztette, és ő is tudott a mínuszból pluszt csinálni. Ben Fortson kocsijával egy éles fordulóban fának rohant. Ekkor huszonnégy éves volt, és azóta egy lépést sem tett. Megsérült a gerince, és mindkét lábát levágták. Örökös tolókocsi-fogságra szorult. Először nagyon dühöngött és lázongott, de isteni segítséggel a gondolkodása megváltozott. Most annyi év után visszanézve, nem tekinti a vele megtörténteket szörnyű szerencsétlenségnek. Hanem, ahogy mondja, szinte örül, hogy így alakult mindez. Olvasni kezdett… jó zenét hallgatni… és értelmét pozitívan használni. Így írt erről: „A legnagyobb változást az jelentette, hogy volt időm gondolkodni. Életemben először meg tudtam figyelni a világot, kialakítottam az igazi értékrendemet. Lassan felismertem, hogy amiért azelőtt hajtottam, egyáltalán nem érte meg.” Belekapcsolódott a közéletbe, problémákon kezdett segíteni, sőt tolószékéből beszédet is mondott. Végül államtitkár lett belőle!
Amikor Madame Guyont 1695-ben bebörtönözték Vincennes kastélyában, ő nemcsak énekelt ott, hanem Istent dicsőítő énekeket szerzett. „Olykor úgy látom magamat, mondta, mintha egy kismadár lennék, akit az Úr egy kalitkába helyezett, így nincs más dolgom, mint énekelni. A szívemben lakó öröm ragyogja be a körülöttem levődolgokat. A tömlöcömben levő kövek rubinköveknek tűnnek a szememben. Sokkal többre értékelem őket a csalfa világ minden ragyogásánál. A szívem azzal az örömmel telt meg, amelyet Te adtál azoknak, akik szeretnek Téged a legnagyobb kereszt hordozása közepette is.” Az egyik fogsága alatt írta ezt a megindító rövid verset:„Kismadár vagyok, elzárva tőlem lég és mező: Érte ülök itt, és Annak énekelek,Aki engem ide helyezett, öröm itt rabnak lennem, Mert Istenem, ez Neked is örömet szerez.” Sok ember számolhat be, hogy bár hátránnyal indultak, de az nagyobb teljesítményre sarkallta őket, és így még nagyobb eredményeket értek el.
Helen Keller szép karrierjét az ösztönözte és tette lehetővé, hogy vak és süket volt. Nagyon valószínű, hogy Milton jobb verseket írt, mert vak volt, és Beethoven jobb zenét szerzett, mert süket volt. Ha Csajkovszkijt nem ejti kétségbe és nem kergeti majdnem öngyilkosságba elhibázott házassága és nehéz élete, akkor valószínűleg soha nem írja meg lenyűgöző Patetikus szimfóniáját. Ha Dosztojevszkijnek és Tolsztojnak nem lett volna olyan borzalmas élete, nagy az esély, hogy nem írják meg halhatatlan regényeiket. Jób a Bibliában a jólét és a kiegyensúlyozott idők közepette átadta Istennek az életét. A szenvedés közepette is ugyanezt tette. Ez a hálaadás legmagasabb formája. Wintley Phipps evangéliumi énekes és prédikátor mondta: „Vajon Isten oltalma és egy imádságos, istenfélő élet mentesíti Isten gyermekét a megpróbáltatásoktól és háborgatástól? Nem! Az imádkozó, istenfélő élet felfegyverez, hogy megállhassunk, amikor jön a megpróbáltatás!”
Dr. S.-né Sz. Erzsébet