Mindig látom a szomszédos utcában, fentről jön lefelé. Lassan jár, mint én. Még soha nem szólítottam meg, mert valahogy barátságtalannak tartottam. A buszra várva szoktam látni, egyszerű öltözékben jár, egy régi kék munkáskabát van rajta. Velem-korú férfi, szótlan, de ha buszra száll mégis, mindig van, aki megszólítja, régi cimborák vagy telkes szomszédok.
A mi járatunk amolyan családias: sok az ismerős, segítik egymást a környékbeliek. Hatalmas, kényszerűen kihallgatható történetek, főzési receptek, templomba járás: „Na, Juliska nem jött, megint van valami!” Érdekes, mosolyt fakasztó párbeszédek, telefonálások – élet van a városban, a kerületben.
Neki nincs telefonja, barátai vannak. Fejből tudja a menetrendet. Helyet adok neki a fedett megálló ülésén, leül mellém. Egyszer csak beszélünk, az eső jó téma. Mondom: „szoktam látni a buszon, meg az utcában; arrafelé lakom én is.” Rám néz oldalról, látom, nem tűnök ismerősnek.
„Nem jön a busz” – közben engem felhívnak. Persze mindenki hall mindent, nincs is ezzel baj, röviden beszélek. Ám kiderül, hogy én rosszul gondolom, nem akkorra ér oda a csatlakozó járatunk. Emberem immár jó ismerősként kiigazít, megadja a jobb tippet, így nyerek majdnem egy órát, hamarabb érek majd haza.
„Hej,” –mondom, – „de zsúfolt ez a busz!” Bólogat. „Az a baj, hogy kevés busz jön.” „Mert nincs elég sofőr” – kontráznak az asszonyok is. „Ha lennének is, zsúfoltak az utak, délután is, reggel is.” Jó megállapítás, napi sétái közben ezt tapasztalja.
Én jövök: „sajnos sok szülő autóval viszi a gyerekét iskolába.” „Nem jól van ez így!”
Egész egyformán látjuk. Befut a járat, ő már mondja is a tanácsot, amivel hamarabb érek haza; megfogadom. Együtt megyünk tovább, leül tőlem távolabb. Nagy hátizsákommal bajlódok, figyel rám, nehogy elvétsem a leszállást.
Eszembe jut az evangélium, és hogy Isten mindenkit szeret. Megkínálom egy Vetés és Aratás újsággal, – vonakodik, de látom, hogy csak szerénységből. Mondom: „keresztény újság, vigyázzon baja ne essen, megrázhatja!” „És csak 36 oldal” – teszem hozzá. Látom, nem haragszik a viccelődés miatt; elteszi, megköszöni. Még figyelmesen szól, hogy nem ez a megálló jön, majd később szálljak le. Eddig mogorva, nyers embernek véltem – már megszerettem.
„Köszönöm, Úr Jézus, hogy Te előbb szeretted őt és engem is!”
„Mi szeressük Őt; mert Ő előbb szeretett minket! Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát? Az a parancsolatunk is van Őtőle, hogy aki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is.” (1Jn 4:19-21)
H. István, 2024. október