Az tagadhatatlan, hogy az Ige hatására már nagyon sok élet újjá lett. Még a világi szakembereknek is – és gondolok itt a lélekkel foglalkozó szakemberekre – el kellett ismerniük azt, hogy egy-egy ember megújult, de ha ezt egy személy ígérete, belé vetett hit alapján történt, az már más. Ez a személy pedig Jézus Krisztus. Akinek valamikori létét sokan nem tagadják, de sokan igen. Hogy csak próféta lett volna, azt is sokan tanítják is, de vannak, akik hiszik is. És jó szándékkal vagy nem jó szándékkal. Amit hátra hagyott maga után, az a leírt Ige. Én beszélgettem már tagadó emberekkel így: „Tedd próbára, ha kételkedsz. Mondjuk el most itt együtt neki, hogy nem hiszel benne, és ha Ő van, akkor mutassa meg magát az életedben, hogy elhidd Őt.”
Ilyenkor mintha felsorakoznának a láthatatlan világ erői. És az Ige, mintegy kard készen áll arra, hogy vágja azokat a láthatatlan láncokat, amivel a bűn következtében hagytuk magunkat rabságba engedni. „Aki Őhozzá járul, annak hinnie kell, hogy Ő létezik...” (Zsid 11:6b) Ha én hiszem, akkor vihetem magammal azt, aki még nem hisz. Elég, ha valaki csak egy áment mond az elhangzott imára, benne pedig az Igére. Ha nem is hiszi még, de mint lehetőséget lásson meg egy új életre.
Egy esetet elmondanék: egy tékozló fiú várta láthatásra a fiát, és elmondta nekem, hogy ez nagyon nehéz lenne, szinte a lehetetlennel egyenlő. Én azt mondtam, imádkozom ezért a lehetőségért. Pár nap múlva az utcán azt mondta, hogy meghallgatott téged az Úr. Nemsokára érkezik a fiam láthatásra. Azt kérdeztem nagyon meglepődve: szerinted ki intézhette ezt el? Kezének mutató ujjával az égre mutatott, és köszönte az imát.
A továbbiakban minden maradt a régiben az ő életében. Sőt még nehezebb lett az élete. De én azt a mutatóujjat az ég felé emelve nem felejtem el. Ma sem tudom, hogy vehettem a bátorságot arra, hogy egy alkalommal megtérésre hívjam. Az Úr elé mentünk imában, elmondta utánam a megtérők imáját. És elköszöntünk. Talán mégsem kellett volna ilyen elhamarkodottan ilyet tenni – gondoltam. Csak azt nem gondoltam, hogy mennyire elfáradt már ez a lélek. De azért egypárszor megemlítettem, hogy ha az Úr akarja, különb hívő lehet belőle, mint bármelyikünkből, magamat is beleértve.
Évek teltek el. Jött reménysége ennek az embernek, jó munka, jó pénz, vele együtt kisebb, majd nagyobb baj. Nincs munka, nincs pénz, de van betegség. Én, ha láttam őt, eszembe jutott, és az Úr elé vittem. És hallottam egy lelkipásztort, a fiú temetési szertartásán mondott egy igét, amire ők, vagyis a felesége ráállt. Egy ígéretre, mint egy pecsét. Amit visszamenőekre való tekintettel évekkel előtte kaptak a fiúkkal kapcsolatban: „Emike, ne a szemednek higgy, amit látsz, hanem az Úr igéjének!” Én is így láttam ezt a fiút. Pedig már elhangzott róla: „ha így folytatja, nem sokáig fog élni”. Aztán elérkezett az idő, hogy munkálkodjon az Úr. Kicsit fáj így fogalmazni, de nem tudok másként. Ez az ember rosszul lett, nemsokára életmentő nagy műtét következett, de még így sem volt minden rendben. Még nem lehetett fellélegezni, az érintett élni akart! S.D.G.
Átértékelődött minden előtte. Én nem hívtam, nem látogattam az apát, de imádkoztam és vártam, mint aki csodára vár. Csendes csodára. És jött a csoda! Üzent nekem, hogy imádkozzam érte. Én továbbadtam az üzenetet a Mindenhatónak. Javasoltak orvosilag neki egy kis bort. Ő visszautasította, mert már látta a ma gyengeségét még egy pohárkával szemben is. Ez is örömhír, meggyőződött róla, hogy Valakinek léteznie kell! Tagadhatatlan, hogy egy másféle embert kapott vissza a családja. Lehetőséget kapott. Hiszem, hogy élni is fog vele.
Egy nagyobb méretű papírra ez a két ige volt ráírva: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” és „Én, Én vagyok az Úr, és rajtam kívül nincsen szabadító!” (Ézs 43:1b,11) Két felső szélére volt csak rajzszöggel rögzítve. Kelet-Nyugat irányban. Nálunk az uralkodó szélirány az Északi. Ez a hely pedig, ahol laktak, egy félig fedett épület volt, fából, és huzatos is. Ezt az igét nem tudtam többszöri olvasásra sem megjegyezni. Ezért, ha arra jártam, rápillantottam, elolvastam. Mégsem sikerült. Egy hónap múlva az egyik oldala leszakadt, újra rögzítettem. És jobban nyomtam a fába a rajzszöget. Ezek után jöttek a nagy viharok: a másik utcában a tetőlemezt az előző vihar meghagyta, de ezt már nem tudta. De az Ige maradt, igaz, védettebb helyen, a két rajzszög és a papír. Eső is érhette. És bár az udvaron is borogatott egy-két dolgot a szél, igaz, nem voltak rögzítve, de az Ige maradt.
Az én lelki életemben is borultak dolgok, de hála az Úrnak, az Ige maradt. Csak az Ige kardjával tudok harcolni a kísértő ellen. Nem megy olyan könnyen, mint régebben. Egy hét alatt több támadást engedtem meg, mint előtte fél éven keresztül. Talán nem is írtam volna meg ezt a levelet. Olyan könnyű megállni, ha nincsen kísértés. Egy életterületen, na és a többi területtel mi van? Fel kellett tenni a kérdést, Péter kérdését magamnak: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad.” (Jn 6:68) Azt, amit Jézusnak mondott Péter, amikor megkérdezte a legközelebbieket Őhozzá, a tizenkettőt: „Vajon ti is el akartok-é menni?” (Jn 6:67) – hiszen akkor sokan elhagyták Jézust. Talán a kudarcok, a nehezek, a magány ajándék is lehet az Úrtól. Ismerek embereket, akik nagyon összetartanak és segítik egymást, így nem nagyon érezték a szükségét annak, hogy keressék az Urat. Ilyen is van.
Maradok tisztelettel:
P. István, Fényeslitke