Szeretnék két gyakorlati emlékemet feleleveníteni gyermekmunkás éveimből arra, hogyan lehet a legnagyobb szorongattatások között is sziklaszilárdan megállni. Hogyan lehet belekapaszkodni hitünk szilárd horgonyába akár már kisgyermek korban is.

Az első kisfiú, akinek már sajnos a nevére sem emlékszem, csillogó, barna szemű, mindig kócos, göndör hajú tanítványom, akit most nevezzünk Göndörkének.

Ez a kisfiú egy alkalommal azt kérdezte, vajon megengedném-e, hogy az édesanyja is bejöjjön az órára?! „Természetesen, ha szeretnéd. Jöjjön bátran!” – válaszoltam. Göndörke kiviharzott a teremből, majd ugyanolyan gyorsan lógó orral vissza is ért. Valószínű, hogy a mama mégis másképp döntött, de mivel ötvennél többen voltunk a teremben, tovább nem kérdezősködtem, hanem elkezdtem az órát. A feszültség oldására, megkérdeztem tőle, van-e kedvenc éneke, választhat egyet. Már, amikor feltettem a kérdést, tudtam, hogy butaságot kérdezek, hisz lehet, hogy nem is ismeri az énekeinket?! Göndörke olvasott riadt tekintetemből, s hogy ne legyenek kétségeim, már mondta is teljes határozottsággal: „A 226. ének első és harmadik versét szeretném, ha elénekelnénk.” A gyerekek lázasan lapoztak az énekeskönyveikben, mialatt én már bizonyos voltam, hogy ezt az éneket nem ismerik a gyerekek, no meg nem is gyerekeknek való. De rákezdtünk. „Krisztusom, kívüled nincs kihez járulnom…” Ebben a pillanatban valaki hátul mindkét ajtószárnyat kinyitotta, hogy beférjen egy tolókocsi. Fiatal nő ült a tolókocsiban, lábai helyén kockás pokróc leplezte a valóságot. Göndörke szemvillanásából tudtam, hogy ő az, az édesanya. Az éneklést folytattuk: „Ily beteg voltomból, nincs kitől gyógyulnom…, majd a harmadik verset is: „Várlak, Uram, azért reménykedő szívvel, miként a vigyázó virradást vár éjjel.”

Miközben énekeltünk, az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy vajon van-e ennél nehezebb, szorongatóbb élethelyzet egy kis gyermek számára, mint az, hogy az édesanyja nem tud önfeledten szaladgálni vele a játszótéren, labdát kergetni a réten? Sajnos arra már nem emlékszem, hogy melyik bibliai történetet mondtam el aznap a gyerekeknek, de arra igen, hogy mire befejeztük az éneket, már ott világított a szívemben Jézus figyelmeztetése: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18:3)

A másik kisfiú, akitől sokat tanulhatunk, a tengerkék szemű Istvánka, akinek csak a hangja volt szebb a szeménél. Évekkel ezelőtt a gyermekújságban már írtam róla, de mivel a mi korosztályunk közül kevesen olvasnak gyermekirodalmat, úgy gondoltam, hogy most is elmondom. Tenisztréner édesapja egyszer odajött hozzám és azt mondta: „Nekem nagyon fontos, hogy a fiam ennyire szeret hittanórára járni. Köszönöm asszonyom!” Megnyugtattam, hogy nekem is ugyanilyen fontos, de ezért köszönet kizárólag a nagy gyermekbarátnak jár, semmiképp se nekem! „Különösen nagy ajándék” – folytattam, „ha ebben a kiskamasz korban nyitogatja Istvánka szívét az Úr, mert bizony az ő korosztályánál még nagy vetélytárs a foci.”

Néhány hónap múltán óra előtt az igazgatói irodába hívattak. Tudomásomra hozták, hogy ne várjam órára a kisfiút, mert tragédia történt a családban. István édesapja véget vetett életének. Három gyermek maradt árván. Nagyon megrázott az érthetetlen, megmásíthatatlan hír. Később a nagytiszteletű úr mondta el, hogy a temetés intézése során Istvánka váratlan kéréssel állt elő. Azt kérte, hogy a temetésen azt az éneket énekelhessük, amit ő a hittanórán tanult. Magyarázkodás helyett rögtön el is énekelte, melyik énekre gondolt: „Szorongat a Sátán, de Te velem vagy, hű Szabadítóm, aki el nem hagy. Ennek a világnak fekete egén, lényed a csillag, sugarad a fény. Életem kútja örök örömem, fény a sötétben csak Te vagy nekem, hallod imám és bármi fenyeget, nem hagy el engem, tart a Te kezed.”

Szem nem maradt szárazon abban az iroda helyiségben ilyen elementáris erejű bizonyságtétel hallatán. És mindez egy 9 éves kisfiú szájából. A temetésen az ég felé fordított arccal úgy énekelte ezt az éneket, mintha már tudta volna, hogy a kereszt ereje a legnagyobb szorongattatásnál is hatalmasabb. Tanuljunk hát tőle!

Számomra a legkedvesebb gyermek példa a Szentírásból Dávid személye. Micsoda bizonyságtétel, noha tudjuk, hogy az élete is veszélynek volt kitéve, amikor az 1Sámuel 17:37-ben azt olvassuk, hogy a mezítlábas kamasz, szemben a felfegyverzett óriás Góliáttal, ország világ előtt hitét vállalva ezt mondja: „Az Úr, aki megszabadított engem az oroszlánnak és a medvének kezéből, meg fog szabadítani engem e Filiszteusnak kezéből is.” (1Sám 17:37)

Szalóczyné Móray Inke