A pályázatra kívánok egy régi történetet elmondani. Régi történet, de ma is úgy él emlékezetemben, mint ha ma történt volna. Egy testvér szolgálata nyomán jutott az eszembe. Arról volt szó a Bibliában, hogy egyszer előfordult, amikor a szántó-vető ember tarsolyában vitte a vetőmagot, és abból szórta a gabonát a földbe.
Egy alkalommal egy drága idős testvér megszólított, hogy: „Misa testvérnek biztos van a tarsolyában valami drága lelkünk épülésére való történet.” Erre jött elő a következő történet.
1953 nyarán a táborban a sátor előtt kis tábortüzet gyújtottam az addig összegyűjtött levelekből a katonatársaim jelenlétében. A tűz elemésztette a leveleket, a hamut pedig lapátra sepertem. A hamu alatt azonban egy levélszelet nem égett el. „Mi van rajta, mi van rajta?” – kérdezgették katonatársaim. Ez volt olvasható: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim el nem múlnak soha.” (Mk 13:31) – az Úr Jézus szavai voltak ezek. A katonatársaim csodálkozva néztek egymásra, majd rám: „Misa, ez csoda!” „Igen, ez csoda, ezzel az Úr Jézus 2000 év távlatából is szólt hozzátok, s hozzám” – válaszoltam. Sokáig beszédtéma volt ez közöttünk. Az Úr Jézus Krisztus beszéde, szava örök érvényű, megmásíthatatlan. Ígéretei, szövetsége végérvényes. Boldog az az ember, aki erre a kősziklára épített. Jönnek a szelek, viharok, de a kőszikla áll.
Elmondtam ezeket a gyülekezetben. Egy fiatal fiú nagy figyelemmel hallgatta. 30 év múlva találkoztam vele, s azt mondta: „Misa bácsi, sosem felejtem el azt a drága igét, amit el tetszett mondani!” Isten igéje nem tér vissza üresen.
Kedves testvérek, idősek és fiatalok! Forgassátok szívetekben az Úr Jézus szavait, Igéjét. Boldogan mondhatom, az én fejem felett is zúgtak a szelek, viharok, de csak a hajam lett fehér, az Úr Jézus igéje megőrzött, mécsesem égve maradt. Dicsőség érte az Úrnak! Ő tartott meg a hosszú éveim alatt.
Szeretettel:
S. Mihály, Vésztő