„Íme, pusztán hagyatik néktek a ti házatok.” (Mt 23:38)
Az úrvacsorát megelőző esték csendjében olyan jó megállni egy keveset, visszatekinteni, önvizsgálatot tartani. Akkor is jó ezt tenni, ha ezennel bizton tudom, hogy az Úri Szent vacsoraosztás elmarad. A 2020. év böjti csendje a megszokottnál is mélyebb. Mély, sötét, nagy szürke csend. A halál árnyékával körülvéve. Bízom abban, hogy gondolkodóba ejti az egész világot az, hogy néhány hét alatt mivé lett az öntelt „homo sapiens” nagy tudása, vagyona, szabadságjoga, magabiztossága. Vigaszt keresve öreg Bibliám mellé kucorodom, fejet hajtva kérem Istent, hogy noha nem vagyunk méltók rá, de ahogy eddig is tette, ingyen kegyelemből szóljon hozzánk, bátorítson, vezessen, hogy új erőre kapjunk. Mert a vírus okozta első sokkból magunkhoz térve elgyengültünk.
Tele vagyunk félelmekkel, kérdésekkel. Ezekre a kérdésekre mi, keresztyének először Tőle várjuk a választ. Tudom, hogy ilyenkor nekünk kellene lelki segítséget nyújtani másoknak, de megvallom ezennel, hogy én is, mint bárki más, lelki vigaszra szorulok. Az ősi mintát követve kérem és várom hát, hogy: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” (1Sám 3:9b)
Mi, reformátusok, a Bibliaolvasó Kalauz szerint, ma Lukács Evangéliumából a 19. fejezet 45-48. verseit olvassuk. Ez a rész arról tudósít, amikor Jézus megtisztítja a jeruzsálemi templomot. A Megváltó az ünnepre készülve még alig törölte le könnyeit, amit Jeruzsálem felett hullatott, amikor a templomhoz ér, és ez a jól ismert szomorú kép fogadja az Atya házában: a latrok barlangja, kufár kereskedők, pénzváltók, leselkedők, gyilkos indulatokat melengetők, álszent farizeusok…
Gyermek voltam, amikor először hallottam ezt a történetet. Értetlenül álltam az események hallatán. Tudtam, hogy a bűnös büntetést érdemel, de mégis, ilyen szigorú büntetés: ostor, kiűzés, felforgatás – méltatlankodtam. Sok év elteltével sokadszor olvasom újra, és íme, a Lélek megszólítja a lelkiismeretemet.
Hát nem ugyanez jellemzi a XXI. század emberét – benne engem is – ma is? Gyűlölködés, nyerészkedés, indulatok egymás iránt, farizeuskodás stb. Azután a cunamiként körénk csavarodó büntető ostor csapásai után minden elcsendesül. Hívőt, hitetlent váratlanul ért ez a kényszer szülte karantén csend, mint ahogy a „nem ismer lehetetlent az ember” tehetetlensége. Vészt jósló ez a csend, mert máris megjelentek az elbocsátások, s aki marad, vajon lesz-e egészsége? A kérdések özönét sorolhatnám tovább.
Közben új nap virrad. Ígéretes, igazi tavaszi nap. A madarak csicseregnek, a rovarok virágról-virágra szállnak. A bokrok, fák ébredéséről a bimbók, rügyek tanúskodnak, s mindehhez ezek a harsogó tavaszi színek. Csak az Isten háza kong az ürességtől. Mintha előtte Jézus járt volna itt kötéllel a kezében. Aztán onnan felment a Golgotára, hogy meghalljon érettünk.
Otthonomban a TV képernyőjét bámulom. Nem a látvány, hanem annak mondanivalója a megrendítő. Sápadt arcú Isten szolgája áll az Úr asztala előtt. Üres a templom. Ő mégis mondja azt, ami reá bízatott. Az éteren át. Nem tudja, hallgatja-e valaki, de akkor is, mégis, hátha… Ő bízik az Úrban! Minden körülmények között. Tudja, hogy ítélet alatt vagyunk. Tudja, hogy ezért üresek a frissen felújított templomok, mert Jézusnak nem kell a sok díszbe öltözött kufár, csak a bűnbánó, alázatos szív. Elege lett a díszes latrok barlangjaiból, no meg belőlünk, bűnös emberekből. Elég volt a válogatós, lelkileg elhízott, közösségnek nevezett közönségből, akik csak a puha falatokat kedvelik, és ahol szerintük kemény az étel, abból nem kérnek. Elég volt a hamis mosoly mögött lapuló álszent ítélkezőkből. Addig pedig, amíg mi, krisztuskövetők teljes lelki egységben térdre nem ereszkedünk, hogy bűnt valljunk, addig Jézus kezében ott marad az ostor. Megérdemeljük. Megérdemelték több mint 2000 éve az akkoriak is, és most 2020-ban mi is. Egyetlen reményünk a húsvéti örömhír és az Ő ígérete, hogy „ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1:9)
És mégis, ebben a nagy sötétben a kegyelem apró fényei világítanak. Gondoljunk csak arra a lombardiai volt ateista orvos megrendítő bizonyságtételére, ami az interneten át bejárta a világot. Micsoda lelkierő! Szinte a halál előszobájából világít.
Sokunknak fáj a büntetés, nagyon fáj! Hiányzik a hőn szeretett atyai ház. Kiáltsunk hát mindannyian! Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek! De addig is, amíg ítélet alatt vagyunk, íme, egyedül is szabad otthon imádkozó szívvel elénekelni a gyermekeink egyik kedvelt énekét: „Jöjj és lakozz bennem, Hadd legyen már itt lenn Templomoddá szívem, lelkem.” (Ref.É.165,6)
Hogy a mi házunk még véletlenül se maradjon pusztává!
Szalóczyné Móray Inke