Az „átkosnak” is nevezett előző rendszerben katonai főiskolai hallgató voltam úgy a nyolcvanas évek derekán. Az ex-varsói szerződés hűséges tagállamaként a magyar katonai felsőoktatás mindenben a marxista-leninista eszméken alapult, és nagyjából a két világháború közötti időben a Szovjet-Oroszországban kiépült komisszár típusú hadsereg letisztultabb formájaként működött nálunk is.

Ezt a kis történelem leckét csak azért írtam - mondjuk - előszó gyanánt, hogy mindenki el tudja képzelni magában, hogy ez az oktatási forma és katonai struktúra nem éppen volt kedvező táptalaja bármilyen vallási dolognak vagy pláne más eszmének.

Fiatal hallgatóként nem is érdekelt Isten és a Biblia. Azonkívül, hogy világra jöttöm után szüleim megkereszteltettek, gyerekkorom és iskolás éveim alatt csak annyi közöm volt a valláshoz, amennyit néha kirándulásainkkor a híres régi templomok megtekintése jelentett. Én mint amolyan húsz év körüli fiatalember kevéske szabadidőmben éltem az akkori fiatalok átlagos diszkóba és pesti kiskocsmákba járós életét. Nem tagadom, hogy néhanapján a szokásosnál is többször néztem a pohár fenekére, nem akarván lemaradni a vidékről a főiskolára bekerült társaimtól. Pedig nekem szemüveges, sovány és fizikailag éppen a tiszti követelmények alsó határát teljesítő intellektuális alkatnak duplán kellett bizonyítanom, hogy leendő tiszttársaim elfogadjanak. Legalábbis akkor így éreztem. Két-három szakasztársammal igen jó barátságot sikerült kialakítanom, mondhatni, sülve-főve együtt voltunk. Aztán történt az alábbi esemény, amely egy életre megváltoztatott bennem valamit.

Érdekes módon – és megcáfolva az előzőekben leírtakat – azon az estén éppen egyedül voltam kimenőn, és így vágtam bele a budapesti éjszakába. Általában ilyen alkalmakkor az akkor még tucatszám működő fővárosi mozik egyikében ütöttük el az időt. Alighanem én is ilyen szándékkal léptem ki a garnizon (helyőrség) kapuján, és indultam a metróállomásra. Nem tagadom, hogy előtte a sarki törzshelyünkön pár kisfröccsöt legurítottam, de mivel senki haverom nem volt velem, úgy döntöttem, hogy „ökör iszik magában”, és felszálltam a metróra. Ennyi év távlatából már nem tudok visszaemlékezni, hogy mi miatt döntöttem úgy, hogy leszállok a Felszabadulás téren. Mi csak „Felszab térnek” hívtuk. Ahogy feljöttem a földalattiból, a friss levegő megcsapott, talán az említett kisfröccsök hatására is. Hozzáteszem, hogy téli időszak volt. A Ferences templomban éppen esti szentmise volt, és a kapuja is nyitva volt. Megmondom őszintén, nem emlékszem rá, hogy máskor nyitva volt-e? Ekkor valami megmagyarázhatatlan belső hang hatására úgy döntöttem, hogy benézek. Akkoriban már mint tiszti hallgatók civil ruhában is elhagyhattuk a főiskolát, tehát nem néztek rám furcsán. Viszont rengetegen voltak a misén, mert nekem csak a hátsó sorokban maradt állóhely. Nem is bántam, mert a rítusokban természetesen nem voltam - nem is lehettem - jártas. A prédikációból semmire sem emlékszem, igazából az egész nem is volt számomra túl meggyőző, de becsületesen megvártam az istentisztelet végét. Utána aztán moziba menni nem volt időm, egyedül meg nem akartam a hideg utcákon kóborolni, hanem az iskolába való visszaindulásom előtt még ittam egy kis bort valahol, aztán visszaérkezve a körletbe mély álomba szenderültem.

És akkor azon a téli éjszakán álmomban megjelent nekem Jézus Krisztus, a katolikus szentképeken látható formában, hosszú fehér köpenyben, mely a fejét csuklyaszerűen letakarva a lábfejéig ért. Háta mögött rendkívül fényes sugárzás látszódott és fehér bárányfelhők. Még egyszer mondom, az egész álombeli jelenség olyan volt, mint a régi búcsúkban fillérekért kapható szentképek. Jézus egy szót sem szólt, csak karjait kitárva állt mozdulatlanul arcán olyan mosollyal, amilyenhez foghatót azóta sem láttam senki emberfián. Az álom csak percekig tartott, és reggel, miután a századügyeletes felkeltett minket, teljesen egyértelműen megmaradt bennem ez a látomás. Olyan egyértelműen és tisztán, mintha nem is álom lett volna, hanem egy rövid mozifilm jelenet. Napokkal utána megvettem első Bibliámat, amelyet a mai napig is őrzök, pedig egy olcsó és régi Károli féle volt. És elkezdtem érdeklődni a vallási dolgok iránt. Aztán katonatisztté avattak, és egészen 1999-ig szolgáltam a seregben elég magas beosztásig eljutva. Misére járó nem lettem, és az álom is elhalványult az évek folyamán. Mígnem édesapám révén, aki egy, a rendszerváltozás után legalizált kisegyház tagja lett, valamint jelenlegi élettársam unszolására én is elmentem apám gyülekezetébe, ahol újra és immár visszavonhatatlanul megérintett az evangélium. De ez már egy másik történet, talán legközelebb ezt is papírra vetem, és azt, hogy hogyan is lettem ennek az egyháznak beiktatott lelkésze.

N. Attila, Győr