Szép szerelmi házasságként indultak. Két értékes ember. Mind a ketten szerették Istent. Mind a ketten feltalálták magukat, és otthonuknak érezték a saját gyülekezetüket. Mind a ketten örömmel vállalták és nevelgették gyermekeiket is. Mind a ketten megalkuvás nélküli idealisták voltak. Ami alatt az értendő, hogy szinte a naivitás határáig bíztak az emberekben. Amit kimondtak, ahhoz ők ragaszkodtak. Kerülték az alap nélküli lelkesedést, a dolgok felületes megoldását, a számító, még a hátsó gondolatokkal terhelt áldozatvállalást is. Mind a ketten szerények voltak étkezés, öltözködés, komfortigény dolgában. Otthonuk mégis békés és vonzó volt.
Volt közöttük a sok azonosság mellett néhány különbség is. Az egyik igen gyors volt, a másik lassúbb. Az egyikből kirobbantak az ötletek, a másik pontos volt és kitartó. Az egyik színesebb egyéniség volt, a másik szelídebb természetű. Az egyik világot látott, a másik otthonülő. Ezek a különbségek nem voltak nagyok, mégis egy idő után ránehezedett kettejük kapcsolatára. Úgyhogy egyszer csak maguk se tudták miért és hogyan, belülről csendesen szenvedni kezdtek. Mindegyik hordta a maga igazának terhét. Nem igen beszéltek erről. Ettől függetlenül mindkettő végezte a maga dolgát hűségesen napról napra.
Aztán egyszer csak csendesen, – maguk se tudták, hogy hogyan, – de milliméterről milliméterre közeledni kezdtek egymáshoz. Napról napra valamit elmosott valamiféle csendes titok a nem is olyan fontos dolgokból, ami belülről tette őket keserűvé egymás iránt. Apránként fedezték fel azt az értéket, ami hiányzott az egyikből, de pontosan belepászolt a másikba. Idő telt el, amikor végül már nem is értették, hogy mi is volt az a valami, ami korábban szomorúvá tette őket.
Megváltozott körülöttük a levegő is. Sokkal jobban egymásba szerettek, mint fiatalabb korukban. Ettől fogva sokat beszélgettek. Ha egy-két napot el kellett szakadniuk egymástól – ügyes-bajos dolgaik miatt –, máris nagyon-nagyon hiányoztak egymásnak. Már mások is azért keresték fel őket, hogy egy kis derűt, jóízű békességes levegőt szívjanak náluk. Többen elmondták, már repedezett a házasságuk, de a náluk töltött néhány nap hangulata, ahogy látták őket egymásra nézni, egymáshoz szólni, elindította őket is egymás felé. Meggyógyultak.
Pedig egy szó se hangzott el semmiféle válságról. Nem volt semmiféle pszichológiai okosság, kegyes megdolgozás vagy érdekes bizonyságtétel. Ők meg csak úgy voltak, mint máskor. Reggel reggeliztek, reggeli után imádkoztak, aztán hozzáláttak a mindennapi munkájukhoz. Felásták a kertet, vagy éppen megkapálták. Elültették a virágokat, és meglocsolták azokat. Megfőzték az ebédet, és meghívták rá a vendégeket. Csak ennyi.
Hegyi András