Egyre gyorsabban ment. Érezte, körbe van zárva. Szíve hevesen dobbant, egész lénye félelemmel teli zaklatottságtól remegett. „Hogy jutok ki én innen? Mi lesz most? Hogyan tovább? Talán a falon mégis fel tudok mászni!” – de tetteit gurulás követte. A beton túl erős egy ilyen kis testnek. „Ásnom kell, ki kell jutnom innét! De hát mindenütt ez a beton! Felettem az ég, látványossággá lettem a világnak, nem tudok elrejtőzni. Mit ér a fenti szabadság, ha repülni nem tudok, szárnyaim nincsenek? Még a színem sem segít. Fekete vagyok, mindenki észrevesz a fehér alagútban. De talán az a rés! Nem, nem elég, még ásni se tudok benne. Nincs kiút?”
Megsajnáltam. Gondoltam, lenyúlok felé és kimentem. Szegény vakond! Hogy is juthatott ide? Egy betonárokba? De hová tegyem? Hiszen ha kiveszem, elütheti az autó, a másik oldalt pedig emberek taposhatják el. De ha bekergetném a csatornába, akkor ott látok egy kis földkupacot, ahol kijuthatna. Szegény! Beavatkozom az életébe, biztos meg fog ijedni, így is hogy reszket! De hát nem szeretném, ha préda lenne belőle.
Lassan lehajoltam, majd óvatosan irányítani kezdtem. Meglepetésemre azonban nem hogy szaporázni kezdte volna lépteit, hanem dermedten megállt. Gyengéden megsimogattam, mire kissé feloldódott és újra elindult, miközben kezemmel irányítottam. Pár perc múlva bejutott az alagútba, ahol a föld illatát megérezve ösztönösen ásni kezdett.
Érezted már, hogy körbevesznek tetteid, döntéseid következményei pont úgy, ahogy ezt a kis vakondot az alagút? Érezted már, hogy legszívesebben elbújnál a föld alá? Fájt már neked szíved legmélyén a reménytelenség és a kilátástalanság? Reszketett már egész bensőd egy kis megértésért, útmutatásért, kegyelemért?
Isten, aki őrizni akar téged és szeretni, csendben áll és szenved. Szomorú, mert szeretne lehajolni hozzád, megsimogatni, átkarolni, útmutatást adni. Szeretné elmondani, ha a bűneid feketék is, Ő megbocsát, ha hozzá fordulsz. Mert Isten féltőn szerető Atyád akar lenni neked is. Csak kérned kell Őt!
És ne feledd! Te nem azt látod, amit Ő lát. Amikor lehajoltam a kis vakond felé, tudtam, hogy az ő szemszögéből nézve tragédia, amit én teszek. Viszont csak így tudtam megmutatni neki a kiutat. Ezen már elgondolkoztál?
M. Attiláné