Fiatal, megtért hívő koromban sokszor okozott nekem gondot a címben idézett Ige. Bizonyos voltam benne, hogy a megtérésem őszinte volt. Megkíséreltem teljes erővel követni Drága Megváltómat, mégis bizonytalan voltam abban, hogy hallom-e az Ő hangját? Ha pedig nem hallom, az azt jelentheti, hogy nem tartozom az Ő juhai közé!?

Rendszeresen olvastam a Bibliát, rendszeresen imádkoztam - beszélgettem - Szerető Atyámmal, de a „betűk” olvasása során csak esetenként éreztem, tapasztaltam, hogy épülök is belőle, inkább csak az ismeretem bővült. Tájékozottabb, okosabb lettem, de nem nagyon kerültem Istenhez közelebb. Valóságosan tapasztaltam meg az Apostol szavainak igazságát: „...a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” (2Kor 3:6)

Az a „kétirányú kapcsolat” hiányzott, amit Ábrahámnál, Mózesnél és Gedeonnál láttam. Az 1Mózes 12-ben arról olvasunk, hogy az Úr hosszas párbeszédet folytat Ábrahámmal, az Ő kedveltjével, a 2Mózes 3-ban pedig Mózes beszélget hosszasan az Úrral, sőt a „kivonulás” folyamán még jó néhányszor. A Bírák 6. fejezetében meg arról olvasunk, hogy az Úr angyala (küldötte) vitatkozik - elég hosszasan - az „erős férfiúval”, Gedeonnal. Én meg itt vagyok, keresem a kapcsolatot az Úrral. Olvasom az Ő könyvét, a Szentírást. Sok jót tanulok belőle, vagyis csak „tanulok Róla”, de nem érem el Őt. Aztán a sok-sok „ismeretszerzés” után már nemcsak „világteremtő, hatalmas Úr”, nemcsak „szigorú Ítélőbíró”, aki megbünteti az atyák vétkét a fiakon, hanem szerető „Apuka is”; Abba, Atyám, Apukám lesz számomra. Talán már egy kicsivel közelebb van, de hol van ez még attól, hogy beszélgethetnék Vele? Imádkozom én rendszeresen - vagyis én beszélek Vele - minden nap, többször is, de ez még mindig nem „kétoldali kommunikáció”.

Azt hiszem, ezt a mondatot: „hallják az én szómat” szabad úgy is értelmeznem, hogy „tudják venni az én irányításomat”. Sokat mondott nekem, amikor eszembe jutott a mai korszerű technika egyik újdonsága, a „drónkamera” hasonlata. Ezen keresztül úgy világosodott meg bennem az Ige, hogy:

  1. Az már önmagában is jó dolog, hogy teljesebb, közvetlenebb kapcsolatra törekszem az Úrral.
  2. Isten is törekszik erre a kontaktusra, s Ő is boldog, ha ez ki tud alakulni.
  3. Nem csak egyféle területen kell keresni a kommunikáció lehetőségét, hiszen Istent sokféle módon el tudjuk érni, mint azt a bibliai történetekből is megismerhetjük.
  4. Ha megvizsgáljuk a bibliai eseteket egy-egy hithős életében, hat-nyolc (esetenként három-négy) ilyen közvetlen „beszélgetés” jut egy-egy 100-120 éves életciklusra, így azt a következtetés vonhatjuk le, hogy nem is olyan hétköznapi, mindennapos volt ez a jelenség.
  5. Amint „Isten-keresésemben” vizsgáltam a múlt eseményeit, megállapíthattam, hogy az Úr engem sem kezel „mostohagyermekeként”.

Mit kell tehát tennem? Szívem mélyéből, annak teljes őszinteségével keresni Istent, s amint Ő megengedi, őszinte örömmel fogadni a felkínált lehetőséget.

A drónkamera példáját látva „letisztult” módon kezdtem látni az „Irányító” és az „Irányított” viszonyát, s érdekes módon az Istenhez való viszonyom képe is sokkal tisztábbá vált számomra. Itt ugye van egy kicsi helikopter, ami videofilmeket, fotókat tud felvenni a magasból. Egy kicsi szerkezettel irányítani tudom a földről, az általa készített felvételeket pedig egyidejűleg figyelemmel tudom kísérni az „okos telefonomon”. Itt tehát kétirányú kommunikáció van. Valaki irányít, egy másik valaki/valami pedig veszi az irányítást. Végrehajtja a parancsot, és visszajelez. Ez a drónkamera „hallja” az én irányító „szavam”.

Az Úr pedig sokféle módon „szól”:

  1. Néha az Igén keresztül, amikor a „Logosz” (Isten Igéje) személyre szabott üzenetté, „Rhémá”-vá (személyes üzenet) válik.
  2. Néha látomásban, imádkozás közben.
  3. Az is lehet, hogy - amikor magam vagyok, és beszélgetek, az Úrral - bevillan az agyamba egy gondolat, ami válasz lehet a fejemben forgó korábbi gondolataimra.
  4. Az is lehetséges, hogy „látást” ad, ami iránymutatás valamilyen korábbi kérdésemre, vagy tanít valamilyen igazságra. Ilyeneket pedig olykor-olykor én is átéltem.

Rhéma

Valamikor, sok évvel ezelőtt, - talán úgy egyetemista koromban volt -, egyszer csak azt láttam magamban, hogy a „Tékozló fiú” állapotában vagyok. Már vagy két éve elment a lelki békességem, zavart és zaklatott lettem. Rendszeresen jártam még az imaházba, de már nem nagyon érdekelt a dolog. Kicsit belekóstoltam a világi szórakozásokba is, de azért megtartottam a „jó hívő fiú” látszatát. (Már amennyire sikerült.) A „széles úton” kijelöltem magamnak egy keskeny sávot, - mint ami a pirosra festett bicikli utakon látszik -, amit szigorúan be is tartottam, csak azt nem láttam, hogy ez is ugyanoda vezet, ahova a „széles úton” jutunk. Nem éreztem jól magam ebben az állapotban, de talán két évbe is beletelt, mire beláttam, hogy ez így nem mehet tovább. Az Úr indított egy fiatalabb vasárnapi iskolai társamat, hogy „lelkigondozásba” vegyen, s javasolta, hogy keressük fel azt a testvért, akihez ők néhány fiatallal imaórákra járnak. Ráálltam, mert éreztem, hogy változtatni kellene. Laci bácsi éppen hajat mosott, s mikor megtudta, hogy imádkozásról van szó, egy törülközőből turbánt csavart a fejére, és már le is ült velünk a Biblia mellé. Nem sokat beszélgettünk, mert egy ilyen állapotban lévő fiatalember nem könnyen nyílik meg, de a beszélgetés közben az Ézsaiás könyvénél „véletlenül éppen kinyitott” Bibliára esett a tekintetem: „Vajha figyelmeztél volna parancsolataimra, olyan volna békességed, mint a folyóvíz, és igazságod, mint a tenger habjai.” (Ézs 48:18) Abban a pillanatban tudtam, hogy ez az Úr „Rhéma” üzenete a számomra. Szinte megdöbbentett, hogy semmi „ejnye-ejnye”, vagy valami kis „no-no”, csak egyszerűen keblére ölelt az Úr, mint aki már „rég várt a kapuban.”

Látomás (imádkozás közben)

A hatvanas években egy Export Fővállalkozó Vállalatnál dolgoztam. Cégünk vezérigazgatójának a testvéröccse volt 1956-ban a Kommunista Magyar Kormány belügyminisztere, aki kapcsolatban volt az ’56-os Forradalom kirobbanásával. Egy igazi „diktátor”. Én egy indiai üveggyár gépészeti berendezéseinek voltam a felelőse, amikor egy felülvizsgálatot kezdeményeztek ellenem. (Az okát sose tudtam meg, talán a „klerikális hátterem” válthatta ki.) Két ember kezdte az ellenőrzést reggel 8 óra körül. Sorra kérték a gépsorok dossziéit, ellenőrizték a szállítások lebonyolítását, stb. Látszott, hogy hibát keresnek, amibe bele lehet kötni. Azt pedig tudjuk a közlekedési rendőrökről is, hogy ha hibát akarnak találni, akkor előbb-utóbb sikerülni is fog. Tudtam, hogy nem babra megy a játék. (Ekkor már három kiskorú gyereket kellett eltartanom.) A szám kiszáradt, nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, s igyekeztem minden kérdésre megfelelni. Tizenkettő után az egyik revizor az órájára pillantott, majd azt mondta, hogy most elmennek ebédelni, s utána fogják folytatni. Én nem mentem ebédelni, mert úgy se ment volna le semmi a torkomon, helyette letérdeltem az irodám közepén, és segítségért könyörögtem az Úrhoz. A Kommunista Magyarország egyik Kommunista Vállalatánál egy osztályvezető mérnök az irodája közepén térdepel, és imádkozik! Jó kép, ugye? Imádkozás közben egy látomást adott az Úr. Nagy magasságból láttam az iroda padlóját, s a közepén egy kis kupac volt, egy Davy hálóval letakarva. Tudtam, hogy ez a kupac én vagyok, aki ott imádkozik. (A Davy hálóval szokták védeni a finom elektronikai műszereket a külső elektromos hatásoktól.) Ezzel a „látomással” közölte az Úr, hogy nem kell félnem, mert az Ő védelme alatt biztonságban vagyok. A revizorok nem is jöttek vissza ebéd után.

Gondolataimban - párbeszédben vagyok az Úrral

Erdőszéli házunk kertjében sétálgatva - miközben a kibontakozó rügyeket nézegettem - a két hét múlva esedékes „úrvacsorai istentiszteletre” gondoltam. Vizsgálat alá vettem a szívemet, nincs-e benne valami bűn, tisztátalanság, ami alkalmatlanná tehetne az úrvacsora vételére? Hogy is mondja az apostol? "Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból, mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét. Ezért van tiköztetek sok erőtlen és beteg, és alusznak sokan. Mert ha mi ítélnők magunkat, nem ítéltetnénk el." (1Kor11:28-31)

Eszembe jutott, hogy a „telekszomszédom” már régóta neheztel rám egy ügy miatt, mivel nem fizettem ki a „tetőjavító szakembernek” a kiszállási díjat, amikor kihívta a telekre, hogy „felbecsülje” a várható tetőjavítást. Emiatt neki egy fél napja ráment arra, hogy ezt az ügyet lerendezze. Eszembe villant az Írás szava is: „Azért, ha a te ajándékodat az oltárra viszed, és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat.” (Mt 5:23-24)

- De hát Uram, ott nem én voltam a hibás! Az az ember jogtalanul neheztelt meg rám!

- Nézd csak meg jobban az Igét! Úgy van ott írva, hogy „ha te atyádfiának jogos panasza van ellened?

- Nem! Hát a „jogos” az tényleg nincs ott.

- Akkor meg ne „magyarázgasd” az Igét! Főleg ne magyarázz „mellé”. Panasza van ellened? Menj el, kérj tőle bocsánatot, és utána szabad vagy. Ez a te dolgod. A többit bízd rám!

El kellett mennem, bocsánatot kellett kérnem, és úrvacsorakor teljes „szívbéli nyugalommal” tudtam „tiszta kezeket kinyújtani” a jegyek felé. Ennek a „párbeszédnek” a mondatai úgy léptek be a tudatomba, mintha Valaki komplett mondatként betette volna az agyamba az előző gondolatomra való válaszul. Úgy éreztem, valóban „párbeszéd”-kapcsolatban vagyok az Úrral.

Amint visszalapozom „életem lapjait”, örömmel találok még példát mindegyik „vezetési formára”. Az Úr szeretettel kíséri figyelemmel az én Hozzá való viszonyomat, s amint azt látja, hogy őszinte az Utána való vágyakozásom, Ő sokszoros sebességgel kezd rohanni felém, mert Ő sokkal inkább örül ennek az „együttműködésnek”, mint én azt elgondolnám.

Hálás vagyok Drága Uramnak, hogy ezzel a „drón-párhuzammal” ilyen egyszerűvé és világossá tette számomra a Vele való kétoldali-kommunikáció kérdését!

Nagy Rezső

 

Heti üzenet

Kincsesláda

Híreink