Budapesten születtem, egy hat tagú családban nőttem fel. Szüleim istenfélelemben éltek és neveltek. Budapest egyik szegény negyedében, a Mária Valéria lakótelepen gyermekeskedtem. Ott a Kispesti Baptista Gyülekezet keresett egy helyet, ahol missziói bibliaórákat tarthatnának. Szüleim a lakásunkban - konyhánkban - adtak erre lehetőséget. Ez 1924-25-ben volt. Szüleimmel együtt jártunk a gyalog egy órányira lévő Simor utcai evangélikus templomba, ahol 1932-ben konfirmáltam öcséimmel együtt. Istentiszteletről hazaérve ebéd előtt el kellett mondanunk, hogy mit jegyeztünk meg a prédikációból. Édesapám otthon olvasgatta a Szentírást és magyarázta, amit mi nem értettünk.

Lakóhelyünk környékén nagyobbrészt szegény sorsú emberek laktak. Itt a budapesti Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) evangéliumi cserkészcsapata munkálkodott hasonló korú és sorsú gyermekek között. Vezetőink Krisztusban élő, hitre jutott fiatalok és férfiak voltak - nagyobbrészt református vallásfelekezetből. Az ő életük, szeretetük, szolgálatkészségük ma is példa előttem. Többen közülük ma is - 90. évükön felül - Krisztus hitében élnek.

A Szentírást 13 éves koromban kezdtem el olvasni. József történetét sírva olvastam. Mózes 3. könyvénél a Szentírás olvasása részemről abbamaradt, mert nem értettem. A középiskolát Kőszegen végeztem a Tanítóképzőben. Akkor osztályunkban 23 tanuló közül ketten voltunk evangélikusok, a többiek római katolikus vallásúak voltak. Nagy hatással volt rám az ottani evangélikus lelkész, a hittanoktatónk.

1939-ben végeztem el az Állami Tanítóképzőt. Akkor nagyon nehéz volt tanítói álláshoz jutni. Többfelé kérvényeztem, de eredmény nélkül. A KIÉ-ben ajánlott valaki állást nekem „Pokolfélegyházán”. Nem tudtam, hogy hol van az. Elmondta, hogy Dunaalmáson van egy protestáns javítóintézet fiúk részére, ahová bibliás alkalmazottakat keresnek felügyelőnek és nevelőnek. Kettő már van a KIÉ-ből: egyik evangélikus szabósegéd, a másik református asztalossegéd (Á. János), a harmadik tanító - Isten akaratából - én lettem. 1939. december 1-től voltam ott. Attól kezdve - amennyire csak lehetséges volt életem sok próbáján keresztül is - mindennap olvastam a Szentírást. Életem kenyere, hitem alapja lett. Társaimmal minden este együtt elcsendesedtünk és közösen imádkoztunk. Munkafeladatunk iskolakerülők, tolvajok, betörők, rablók, erkölcsi és társadalmi bűnök miatt veszélyes fiúk nevelése és gondozása volt 7 éves kortól 21 évig.

Tehát javítóintézetbe kerültem. Az iskolai oktatás mellett hittant tanítottam, konfirmációra készítettem fel gyermekeket. A Szentírást szomjas szívvel olvastam. De még nagyon messze voltam attól a boldog élettől, amit a nálam egy évvel fiatalabb asztalos-felügyelő társamtól láttam. Vele többször átmentünk a szomszéd községbe, Neszmélyre, ahol hetente a Református Gyülekezetben bibliaórák voltak. Vonzódtam ez alkalmakra. Meglepő volt számomra, hogy egy hosszú asztal körül a gyülekezeti teremben egyszerű falusi emberek - vagy 15-en - férfiak, nők, fiatalok és idősebbek együtt voltak testvéri közösségben. A Szentírásból az Ézsaiás könyvét olvasták akkor sorban versről versre, hozzászóltak, kérdeztek, imádkoztak saját szavukkal - szívből. Meglepő volt számomra, hogy a mellettem ülő 70 éves Kurdi bácsi hangosan olyan hittel és bizalommal imádkozott és beszélt az Úr Jézushoz, mintha Ő ott ülne mellette. Én még eddig ilyet nem láttam és nem hallottam. A gyülekezet lelkésze és felesége drága hívő emberek voltak, és a rájuk bízottak között, a gyülekezetben többen voltak hitre jutottak, ún. „felébredtek”. A községben - Neszmélyen - árvaház is volt Müller György módszere szerint, melyet az ottani lelkész sógornője, Gitta néni vezetett. Igazán hitből éltek. Nem emberektől, hanem imádságban Istentől kérték és kapták az áldást és a segítséget.

Egyik alkalommal én magam mentem át látogatóba, beszélgetésre Cs. Dániel református lelkészékhez. A lelkész a „szívembe látott” és megkérdezte: - „Gyula, aztán szoktak ott az intézetben Jézus Krisztusról is beszélni?” Kérdése sértő volt számomra. - „Hát persze, hogy szoktunk, hiszen a Bibliában is olvasunk róla!” Megsértődtem a kérdésén, de azt nem mertem neki megmondani. A Tiszteletes úr lenéz engem - gondoltam -, mert én csak tanítóképzőt és nem teológiát végeztem. Pedig én is tudtam, hogy Jézus élt egyszer és tanítok is felőle. De vajon miért fontos Jézusról beszélni? Hiszen ő csak a Fiú. Az Atya Isten a nagyobb, aki a világot is teremtette. Én Őhozzá szoktam imádkozni, és Róla, mint gondviselő Istenről beszélni. Én „jó evangélikus” vagyok, kérem, hittanból mindig jelesem volt az iskolában. Nagy bűnöket sem követtem el, hiszen azért kerültem ide az intézetbe, mint tanító a KIE tagjaként!”

A lelkész e „sértő” kérdéséért ma is hálás vagyok Istennek és neki - hívő feleségével együtt. Kérdése nyugtalanított és furkált bennem - javamra - egészen 1940. augusztus 20-ig, amikor megoldódott számomra ennek a kérdésnek a titka! Akkor az intézet növendékei jutalomból egy 12 km-re lévő meleg tóhoz mentek kirándulni, fürödni felügyelők vezetésével. Előtte való nap az intézet igazgatója hívatott. Mondotta, hogy másnap, mint ügyeletes felügyelő én maradok otthon. Az egyik 13 éves fiúnak az anyja és keresztanyja jönnek látogatóba távolról, Debrecenből; Jóska ne menjen el a többi növendékkel kirándulni, hogy látogatói beszélhessenek vele. Ezt tudomásul vettem.

Másnap a társaság elment. Magam maradtam otthon. 10 óra tájban az igazgató üzent, hogy itt vannak Jóska látogatói és keresik a fiút. Megdöbbentem. Én erről megfeledkeztem, és így Jóska is elment a többiekkel! A főnököm nagyon dühös lett rám. Lehordott mindennek. Parancsolta, hogy azonnal menjek és hozzam vissza a gyereket. Mennem kellett. Kerékpárra ültem és elindultam… Az eső megeredt. Almásfüzitő határában egy akácfa alá menekültem a zuhogó eső elől. És ekkor a szívemre nehezedett minden bűnöm, mulasztásom, ifjúságom bűneinek súlya. A kerékpár nyergére borulva sírtam. Miért is vagyok én ilyen? Miért nem tudok olyan lenni, mint Á. János felügyelő társam? Igyekszem Jézus példáját követni, hogy olyan legyek, mint Ő, és hiba, bűn ne legyen bennem, de nem tudok! Bűneim minden súlya rám nehezedett. Ha így most meghalnék, csak kárhozatra jutnék! Én nem tudok jó lenni! Segíteni sem tud rajtam senki: se szüleim, se barátaim, se semmiféle pap. Elveszett, kárhozatra méltó, bűnös ember vagyok. Életem, önismeretem legmélyebb pontja volt ez.

És éppen ekkor - ma már tudom, hogy nem véletlenül - jutott eszembe a bibliai történet, amely talán még gyermekkorban, vasárnapi iskolásként vésődött a szívembe. Jézust vádolják ellenségei, hogy bűnösökkel eszik és iszik. Ő pedig azt mondja tanítványainak: „Nem az igazakért jöttem, hanem a bűnösökért!” (Mk 2:17) A bűnösökért? Hát én éppen az vagyok! Akkor érettem is! Akkor helyettem is meghalt! AKKOR NEKEM IS MEGVÁLTÓM Ő! Egyik percről a másikra világosodott meg ez számomra. Kimondhatatlan nagy öröm és hála töltött el, hogy megmentett lehetek. Hiszem, mert Jézus mondotta és Ő soha nem hazudott! Meg van írva!!!

Akkor fordult meg az életem… Ezt soha elfeledni nem tudom, de nem is akarom. Örömmel ültem újra kerékpárra és mentem tovább a fiúért, de egyúttal a Krisztussal való járás keskeny útján az Ő Országába.

Á. Gyula, Zánka

Heti üzenet

Kincsesláda

Híreink