„Az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt. Ezt mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén. Az Úr pedig leszállt, hogy lássa azt a várost és tornyot, amelyet az emberek építettek.” (1Móz 11:1,4-5)
A suméroktól kezdve mind máig minden nagy birodalomnak az uralkodói arra törekedtek, hogy létrehozzanak egy központot, amelynek lenyűgöző nagysága az uralkodó király és a város polgárainak erejét sugározza. Bábel városának megkülönböztetett céllal készült ez a monumentális épülete, – a sumér korban: zikkurattu, – mely az egész nép vagy népek felett uralkodó nagy királynak azt a szándékát adta tudtul, hogy képesek egy óriási birodalmat egybetartani.
Gyakran előfordult egy nagyarányú építkezés elhatározásakor, hogy az egyetlen személy vagy csoport kiemelésének, méltóságának, nagyra hivatottságának programját hirdesse. Tehát nem egyszerűen csak azt a természetes szükségletet elégítette ki, hogy fedél legyen az ember feje fölött. A Bábel tornyáról szóló elbeszélés is ennek egyik változata. Csak csodálni tudjuk, hogy az emberi nemnek milyen kicsi hajlama van arra, hogy bukásaiból tanuljon. Egy-két nemzedék elmegy a minden élők útján, és kezdődik minden elölről. Pedig még Plátón szerint is csak a mértékletes és fegyelmezett létforma jó, mert az isteni bíró tekintete elől semmit nem lehet elrejteni.
Isten szándéka az volt, hogy az özönvíz ítéletekor megkímélt maroknyi csoport elszéledjen az egész földön, hogy felvirágozzék annak minden határa. Ezzel szemben az özönvíz utáni nemzedékek úgy döntöttek, hogy együtt maradnak, és nevet szereznek maguknak. A Bábel története azt is elmondja, hogy nem a bűn súlyossága szerinti válasz következett Isten ellenlépéseként Bábelben, hanem csupán annyi, hogy Isten úgy összezavarta a torony építőinek nyelvét, hogy nem értették meg többé egymást. Az építkezés ennek következtében abbamaradt.
Mélységes bölcsességgel látta meg a régi szentíró, hogy a nagy technikai összefogásból adódó eredmények nem érik meg az árukat, és nem érik el kitűzött céljukat. Nem az emberiség egyetértéséhez, jólétéhez és felemelkedéséhez vezetnek, hanem csak megosztottságához, ellentétekhez, érdekek egymáshoz feszüléséhez, végül zűrzavarhoz, háborúhoz, elnyomáshoz és bosszúvágyhoz, tehát pusztuláshoz.
Nemzedékünknek fel kellene ismernie, hogy a multinacionális cégek sem hozták meg a lakosság általános felemelkedését, sőt elmélyítették az eddig is meglévő szakadékokat a gazdagok és a szegények között. Ma még senki nem képes megmondani, hogy a gazdag és szegény országok vagy népcsoportok között felhalmozódó feszültség a jövőben hova vezet. Van-e még lakatlan terület, ahova szétszéledhetnek az emberek?
A Bábel önhitt, büszke történetéről szóló híradás ahhoz a férfiúhoz vezet el, aki alázattal elfogadta Isten hívását, tudniillik Ábrahámhoz. Ábrahám története radikális ellentéte annak a próbálkozásnak, hogy az ember önmagát akarja naggyá tenni. A Szentírás szerkezetének üzenete, hogy míg – az akár jó szándékú – történelmi léptékű, hatalmas emberi vállalkozások is csak bajt hoztak, ebből a bajból az egyedüli kiút az, amit Isten készít el: a mennyei város (Jel 21:9-27).
Az Ábrahámnak szóló elhívással valami új kezdődött az emberiség történelmében. Kezdetét vette az Isten által megszólítottak és elhívottak története, amely a világ történelmén belül egy különleges vonalat képez. Benne zajlik a világban, de mégis elválik tőle. Sőt a világ mindig idegennek érzi azt, ami az elhívottak gyülekezetében végbemegy.
Isten azonban ettől kezdve másképp cselekedett, mint eddig. Isten a világ történelmének Ura maradt, de egy személlyel és egy néppel különleges kapcsolatba lépett. Ábrahám elhívásával elkezdődött a választott nép, Izráel születése. Ennek a népnek a sorsa összekapcsolódott Isten nevével és művével, ezért különleges helyet foglal el a népek nagy családjában Izráel. Küldetése volt. Isten nevének képviselete a többi nép között, nem pedig önmaga dicsőségének hirdetése.
Az egyház mint Isten népe, az Ábrahámmal kezdődő isteni program részese és folytatója. Az egyház és benne a konkrét gyülekezetek, a gyülekezet tagjaiként pedig mi magunk a Mindenható Isten „magánterületét” képezzük e világban (1Pt 2:9). Nagyságunk, sőt egyáltalán létünk értelme nem önmagunkban van, hanem abban a megbecsülésben, amellyel Isten kiválasztó kegyelme megszólított minket. Ezért nem kell arra törekednünk, hogy magunknak szerezzünk nevet. Ahol megjelenünk, egy más név hordozói lehetünk: a minket megszólító Istené. Ezért tanít a Biblia arra, hogy óvakodjunk attól, hogy e névre szégyent hozzunk (1Pt 4:14-16). A dicsőség keresése pedig nem a mi dolgunk, hanem Istené.
Hegyi András