„Szüntelen imádkozzatok!” (1Thessz 5:17)
Az utóbbi időben egyre nagyobb hangsúlyt kapott az életemben az imádság szolgálata. Mélyebben kezdtek érdekelni a Biblia nagy közbenjárói, akik kitartóan harcoltak a közösségeikért, és volt, amikor Isten meg is hallgatta őket, és elvette róluk az ítéletet.
Az Ószövetségből jól ismerjük Mózest, Jeremiást, akik különösen sokat küzdöttek a nyakas, engedetlen választott néppel. Az Úr akkor még prófétáin keresztül szólt a népéhez, amely sokszor lett hűtlen hozzá, bálványokat imádott, súlyos bűnöket követett el, s ennek tragikus következményei lettek.
Mózes közbenjáró könyörgését többször is meghallgatta az Úr. Az aranyborjú felállításának szörnyű vétke után – közösséget vállalva népével – így kiáltott Istenhez: „Mégis, bocsásd meg vétküket! Mert ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál!” (2Móz 32:32)
Jeremiásra sajnos nem hallgatott a nép: „Népem összetörése engem is összetört; gyászolok, rémület fogott el.” (Jer 8:21) „...huszonhárom éven át szólt hozzám az Úr igéje, én pedig hirdettem nektek, idejében hirdettem, de ti nem hallgattátok meg.” (Jer 25:3) És tudjuk, hogy bekövetkezett a babiloni fogság.
Krisztust a legnagyobb közbenjáróként mutatja be az Újszövetség. „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért...” (1Tim 2:5)
A János 17-ben olvasható Jézus főpapi imája, amely közvetlenül a kereszthalála előtt hangzott el a tanítványaiért és minden jövőbeli hívőért, egységükért és megőrzésükért. Népe állapota szomorúsággal töltötte el, hiszen amikor virágvasárnap bevonult Jeruzsálembe, így siratta azt: „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat!...” (Lk 19:42)
De Pál apostol is, aki minden népnek vitte az evangéliumot, így vallott népe iránti szeretetéről: „…inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett, akik izraeliták...” (Róm 9:3-4) Leveleiben az általa alapított gyülekezeteket lelkigondozza, számunkra is példát adva lelki közösségeink fontosságára! „Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok, és mindenkor, minden könyörgésemben örömmel imádkozom mindnyájatokért, mert közösséget vállaltatok az evangéliummal az első naptól fogva mind a mai napig.” (Fil 1:3-5)
Carl Eichhorn „Isten műhelyében” című könyvéből idézek: „A Biblia szerint a gyülekezet család, amelyben a testvéreket a Krisztus iránti szeretet köti össze. Jézuséi és egymáséi vagyunk. Szükségünk van Őrá, és szükségünk van egymásra!”
Nekem is nagyon fontos a gyülekezetem, azon belül is a kisebb bibliaköri közösségem, hiszen egy test tagjai vagyunk, amelynek feje Jézus Krisztus. Figyelemmel kell kísérjük az eseményeket – közösségit és egyénit is –, hogy közbenjáró imádsággal fordulhassunk Urunkhoz! Természetesen lelkészeinkért, elöljáróinkért is imádkoznunk kell! A keresztyének által elmondott imádságok is közbenjárásnak tekinthetők, hiszen Krisztuson keresztül jutnak el az Atyához.
Gyülekezeteink mellett népünkre is gondolnunk kell, hiszen Isten teremtési akaratából vagyunk tagjai, ránk kell nehezedjen jelenlegi állapota, amelyből csak a megtérés, az Istenhez való visszafordulás hozhat szabadulást! Kötelességünk a közbenjáró imádság!
Zika Klára