(Március 15-e margójára)
A konfliktus, vagy máshogy nevezve a feszültség, nem mindig rossz dolog, hiszen sok esetben hajtóerőként működik. Gondoljunk például a belső égésű motorokra, melyek meghajtják járműveinket. Micsoda erők szabadulnak fel az üzemanyag robbanásakor a motortérben! De ha ez a folyamat valami miatt kontrollálatlanná válik, akkor a fellépő pusztítás is óriási: kiéghet a kocsi, hogy mást ne mondjak...
Valahogy így van ez az emberek között fellobbanó feszültségek esetében is. Szükséges, mert ez lehet a változás hajtómotorja, és valljuk be őszintén, változásra időről-időre szükség van. Miért is? Mert változnak a körülmények, változnak az életfeltételek, és mi magunk is változunk. S ebben a változó világban szükséges a megváltozott körülményekhez való rugalmas alkalmazkodás.
Néha bizony azért is szükséges a változás, mert valami miatt nagyon elromlott az, ami van. Hogy mást ne említsek, ezért robbant ki annak idején a reformáció. Eldeformálódott a hit megélése, sőt, sok esetben szinte már alig-alig volt felfedezhető a vallásos gyakorlatban a bibliai mérték, s mivel a békés párbeszéd nem vezetett eredményre, jött az egyházszakadás és az emberéleteket követelő vallásháború. Mennyivel más lett volna a helyzet, ha a békés párbeszéd eredményre vezetett volna!
A társadalom fejlődése is konfliktushelyzeteken keresztül valósul meg. Ha végignézzük az emberi történelmet, azt tapasztaljuk, hogy az évek, évtizedek alatt felhalmozódott társadalmi igazságtalanságokból felgyülemlett feszültség a legtöbb esetben előbb-utóbb robbanáshoz vezetett. Jöttek a forradalmak, a háborúk, s az ezt törvényszerűen kísérő szenvedés. Néha látszólag jelentéktelen dolog robbantotta lángra a szikrát, máskor ennél súlyosabb konfliktusok eredményezték a detonációt. A gond azzal van, hogy soha nincs abszolút igazság, mivel ami az egyik fél szerint jogos szabadságharc, az a másik oldalról nézve lázadásnak tekinthető.
Nem szeretnék ebbe bővebben belemenni, hiszen ez se nem történelmi, se nem politikai írás, pusztán a közelgő nemzeti ünnep indította el bennem ezeket a gondolatokat és az a hihetetlen társadalmi feszültség, mely jellemzi mindennapjainkat. Ember embernek a farkasa. Acsarkodunk, szitkozódunk, mindenféle rossz dolgot kiáltunk egymásra, s közben nagy hangon hangoztatjuk, hogy mi csak az igazságért harcolunk, és az emberek jólétéért...
Sokszor eszembe jut mostanság egy kedves idős testvérnő, aki már réges-régen az Úrnál van. Erzsi néninek – mert így hívták – volt egy visszatérő szavajárása. „Gyerekek! (Minket is így hívott, mintha csak a családjába tartoztunk volna.) Gyerekek, mindent el lehet viselni, csak háború ne legyen! Mert az borzasztó. Abban csak vesztesek vannak...”
Talán érdemes lenne elgondolkodnunk ezen nekünk ma élő, sokszor gyerekesen viselkedő felnőtteknek addig, amíg nem késő. Csak háború ne legyen! Mert eljöhet az az idő, amikor az elszabadult indulatokat már nem lehet megállítani, hanem önálló életre kelnek, és rombolnak, mégpedig kíméletlenül. Adná az Úr, hogy még időben észre térjünk!
Kulcsár Anikó