Életünk legfontosabb döntése a Jézus Krisztus melletti döntés, e nélkül ugyanis kizárjuk magunkat az örök életből. Pontosabban mindenkinek lesz örök élete, csak nem mindegy, hogy azt hol töltjük, Istennel a menny dicsőségében, vagy Tőle örökre elszakítva a kárhozatban. De ez még nem elég, hiszen a jó kezdet még nem garancia a célba érésre: csak az üdvözül ugyanis, aki mindvégig kitart. Sajnos sokan valahogy úgy képzelnék el a Krisztus követést, mint egy vitorlázó repülést, ahol Isten, Jézus vérére tekintettel, kiemel minket a csüggedés és a bűn mocsarából, magasba emel, és onnan majd szép nyugodtan, valamikor az életünk végén bevitorlázunk a mennyei hazába.
A hívő élet egyáltalán nem ilyen, sőt! Habár mostanság léteznek efféle tanítások, de sajnos azt kell mondanom, hogy ezeknek semmi köze Istenhez és a Bibliához. A Biblia ugyanis szoros kapuról meg keskeny útról beszél, örömökkel és áldásokkal, de harcokkal, önmegtagadással és kereszthordozással egyetemben. Az Úr Jézus így tanította erről a kérdésről tanítványait: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért? Mert eljön az Emberfia Atyja dicsőségében angyalaival együtt, és akkor megfizet mindenkinek cselekedetei szerint.” (Mt 16:24-27)
Ahogy a kérdésen elmélkedtem, eszembe jutottak a maratoni futók. Mindig döbbent csodálattal gondoltam azokra, akik képesek több mint 42 kilométert lefutni, s akkor még nem beszéltünk az ultramaraton és egyéb elképzelhetetlen nagyságú távokról.
Most tulajdonképpen nem is erről, s ennek miértjéről szeretnék elmélkedni, hanem arról, hogy a hívő élet, ha jobban belegondolunk, nagyon hasonlít ezekre a sportokra. A legtöbben ugyanis nem úgy döntünk Krisztus mellett, mint a lator, akinek néhány órája volt már csak hátra, hanem ki hosszabb, ki rövidebb ideig, de még ebben a földi létben kell hogy hűséges követője legyen Mesterének. Én például már több mint 45 éve járom a keskeny utat, s el kell mondanom, hogy sok mindent megtapasztaltam ezalatt az idő alatt. Például azt is, amiről a maratoni futók egyöntetűen beszámolnak: a teljes kifáradást. A felmérések szerint majd minden maratonistánál valahol a 30-32. kilométer között fellép az úgynevezett holtpont, ami teljes fizikai és mentális kimerülést jelent, komoly fizikai és lelki tünetekkel egyetemben. Ha ezen képes túllendülni a sportoló, akkor van esélye a célba jutásra, különben a verseny feladására kényszerül.
Elgondolkodtató, hogy milyen áldozatokra és önmegtagadásra képesek ezek az emberek csak azért, hogy teljesítsék a kitűzött célt!
És mi van velünk Krisztus követőkkel? Mi is készek vagyunk az áldozatvállalásra és a kereszthordozásra? Ez az út néha nem könnyű, el is fáradhatunk, sőt néha megkísérthet a feladás gondolata is. Ézsaiás próféta könyvének 40. fejezetében így ír erről: „Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs 40:30-31)
Tehát nem a holtpontjainkkal van a baj, ez szinte törvényszerű, hanem azzal, hogy mit kezdünk ezekkel a mélységekkel. Feladjuk, vagy pedig az Úrra nézve, Tőle kérve a további erőt, folytatjuk a küzdelmet.
Visszatérve a maratoni futókhoz, a megkérdezettek döntő többségének a holtpontok leküzdéséhez erőt ad a megfelelő felkészülés mind fizikailag, mind mentálisan, a verseny alatti energiapótlás, a cél szem előtt tartása, a pozitív dolgok felemlegetése, mint például a már sikeresen teljesített táv újragondolása, és a támogató, biztató szurkolói jelenlét.
Sokat tanulhatunk ezekből mi hívő emberek is. Fontos az erőnlét, s ez nem megy megfelelő bibliaismeret, lelki gyakorlat és állandó imaélet nélkül. Aztán az energiát folyamatosan pótolni kell, azaz nem lehet néha napján táplálkozni az igével, s néha napján kapcsolatban lenni az Úrral, hanem ez naponkénti feladat. A támogató környezet is adott, hiszen testvérek között élünk, jó esetben gyülekezetben, házi közösségben.
S végül a pozitív dolgok felemlegetése és a cél szem előtt tartása is elengedhetetlen a maratonistáknál, és nálunk hívő embereknél is. Csak két igeverset idézek idő hiányában. Az egyiket a 103. Zsoltárból, a másikat a Zsidókhoz írt levélből: „Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről.” (Zsolt 103:2) „Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült. Gondoljatok rá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek.” (Zsid 12:1-3)
Kulcsár Anikó