(5Móz 6:1-9)
Hogy is van ez a múlt? Különös nekünk embereknek a múltunkhoz való viszonyunk. Néha elfelejtünk fontos dolgokat, amiket később szeretnénk felidézni emlékezetünkbe, de csak erőlködünk. Másokat meg szeretnénk örökre elfelejteni, de nem sikerül. Vannak, akik sokat töprengenek nem csupán az önmagukén, hanem nemzetük sorsán is. Tanácsolják némely pszichológusok, hogy csak a mában éljünk, amin túl vagyunk, azzal ne foglalkozzunk. Ami lehet, hogy tanácsnak jó, de mit tehetünk, ha ez szinte teljességgel lehetetlen. Van ebben valamilyen mértékű felelősségünk is, vagy ezek – miközben tesszük a dolgunkat – egyszer csak előjönnek? Még az is lehet, hogy álmainkban vagy reggel az ébredés utáni kedélyállapotunkban. Meg aztán egyáltalán hogyan viszonyul egymáshoz a jelenünk és a múltunk? Meg persze a jövőnk
Valamikor Berzsenyi így kezdte a Magyarokhoz címzett versét:
„Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád népe miként fajul?”
Ma ezt a töprengését hogy kezdené és mivel folytatná? És főképp mi lenne a vége? Csak hozzánk magyarokhoz szólna, vagy kitágítaná a horizontot Európára? Kihalljuk-e Berzsenyi szavaiból a próféta aggodalmát: „Féltem Jeruzsálemet..., nagyon féltem.” (Zak 1:14b) Meg az Úr Jézus sírását Jeruzsálem városáért? (Mt 23:37-39) Baj-e, hogy ők szerették és féltették a népüket? Hiszen rongált Budának tornyai és Jeruzsálem falai még álltak. Ahogyan ma még Európáé is. De vannak-e, akik meghallják e falakon belül a tisztán látókat? Vagy a süketek és a vakok a puskaporos hordóikon ücsörögve a cigarettáikat sodorgatják?
Amerikában szobrokat döntögetnek. Nekünk is le kellene döntenünk Arany János és Deák Ferenc szobrát? Azért csak őket említem, mert ők a béke emberei voltak: mint manapság Európában a pápa meg Magyarország jelenlegi vezetői. Pedig tudom, hogy sokkal több Petőfi meg Kossuth szobor van. A németek leszedegetik a kereszteket, hogy ne botránkoztassák a bevándorló muszlimokat. Sokan közülük kilépnek az egyházból, nekik legalább egy adónemmel kevesebb. A templomok meg jók lesznek plázának. A franciák már régen elkészültek vele. A hollandokat a szentképek se nagyon érdeklik, ha a templomot már „piroslámpás” központtá és „narkóbárrá” alakították. A finnek pert indítottak egy miniszterük ellen, mert a Szentírást merte idézni. És még az oroszok is leszedték a Lenin képeiket a Kremlben.
Az EU-ban el se hangozhat Isten neve. Nem illik kimondani se. A homoszexuális jelképek azonban illenek, ezek senkit se zavarnak. Elhatárolódnak mindenkitől, akiről föltételezik, hogy tradicionális nézeteket vall. Főleg ha istenhívő is. Ha egyetemi tanár, megfosztják a katedrájától. Ha az orvos férfinak nevez egy önmagát nőnek képzelőt, maholnap veheti a kalapját. Rég elfelejtették már, hogy Isten férfinak és nőnek teremtette az embert. Így hordozzuk az ő képmását és így áldott meg minket. Bátorság kell így gondolkodni, és ezt meg is vallani, mert nyomás alá helyeznek. Hogy ez a ködös kifejezés mit jelent? Megfélemlítést és csábítást egyszerre. „Megnézheti magát, ha…”, illetve gyors előremenetel a pályán jobb fizetéssel, kevesebb vesződséggel… Bárhogy dönt, követi ezt egy gúnyos tekintet.
Az első zsoltár bevezető himnusz a Zsoltárok könyvéhez, de „in medias res”, azonnal a dolgok közepébe vág. Ez a zsoltár az emberek megkülönböztetésének zsoltára. Egy mondatot hiába keresünk benne, mégpedig azt, hogy „boldogok a semlegesek”. A teljes Írás is ugyanezt tanítja; csak két út áll az ember előtt: az igazak vagy a bűnösök útja. Ez a tény választás elé állít mindenkit. De mindig boldogabbak azok, akik nem ülnek a csúfolódók székébe. (Zsolt 1:1)
Ősidők óta létező probléma a csúfolódás, a gúny. Ez is szobordöntögetés, mert lázadás a tekintély ellen. Ma pedig ez a kor legjellemzőbb tulajdonsága. Olyan természetű a szórakoztató ipar is, hogy a cinizmus az egyetlen stílusjegye. A nyelvezete közönséges, az értékrendje silány, művelői velejéig romlottak. A politikusnak egyéb célja sincs, mint az, hogy nevetségessé tegye riválisát. De arcátlan az a hatalom is, amelyik gúnyt űz a szegénységből. Az a város is, amely ellentmond a józan észnek, ahol minden további nélkül szemetelnek, egymást taposva közlekednek, közben durva szavakkal illetik egymást. Gunyoros az a tanár, aki megszégyeníti a diákot. A cinikus diák is, akinek egyetlen pedagógus se jó. A csúfolódás, a gúny modern társadalmunk sajátos „kultúrája”.
Lassan oda érkezünk, hogy nem lesz becsülete a munkának, a tudásnak, a gyógyításnak, az orvosnak, a családnak, a templomnak, az öregeknek és természetesen a fiataloknak se. Az örökkévaló Istennek már régóta, de az embereknek se lett. Kikiáltják képmutatónak azt, aki még tisztelettudó. A képmutató immorálist pedig normálisnak tekintik. Egy 8-9. századi kínai költő sorai ma is sokatmondóak ebben a régi és új kérdéskörében:
„Sok volt persze a baj, amiben
egykor szenvedtek az emberek.
De voltak még a bölcsek. Ezek
tanították (az embereknek), hogyan
éljenek együtt, és hogyan támogassák egymást.
Aki fázott, annak ruhát csináltak,
aki éhezett, annak enni adtak.
Fejükbe verték a tiszteletet
a jól tevőkkel szemben.
A régi törvények alapelvei
könnyen érthetők voltak,
és gyakorolni lehetett őket.
Ma azok, akik azt mondják újítók,
elvetik a családot,
lerontják a természetet
és a természetes viszonyokat,
a fiú nem tiszteli többé az apját,
az alattvaló nem veti magát alá a törvényeknek.”
Aki Isten útjain jár, az soha nem volt ilyen. Olykor csak elhatárolódni lehet ettől az értékromboló szellemiségtől, mert elnyel a szenny. Bedarálnak azok, akik önmagukat látják okosnak cinizmusuk miatt. Ne irigyeljük őket! Elfújja őket a szél. Ürességük kiderül, mert maga az Isten rántja le róluk a leplet. A létük gyökértelen. De nem ilyenek azok, akik megbecsülik Isten törvényét. Megalapozódott emberekké vállnak általa. Ettől kezdve nem függnek az állandóan változó divattól és tetszetős ideológiai áramlatoktól. Nem kell állandóan cserélgetniük az arcukat. Nem kell egyszer egyik, máskor a másik szenzációhoz igazodniuk, mint valami szélkakasnak. Erkölcsi mércéjüket sem kell más fajtára cserélni, emberi kapcsolataikat folyvást hozzáigazítani az éppen aktuális érdekekhez. Nem félnek a gúnytól, mert szilárd értékrendjük megáll az Isten mérlegén.
De ha a múlt értékeiről van szó, melyik fiatalt érdekli egyáltalán csak az is, hogy ki volt a nagyapja? Meg hogy ő melyik országban született? – ha a határok úgysem jelentenek semmit. A morális határok se. Lehet a tanárokat meg a diákoknak egymást zaklatni büntetlenül, és ha úgy gondolják, megkéselni vagy lelőni is. A liberális eszméket meg a migránsokat be kell engedni! Ők szegény, fölkarolandó, dolgos emberek, vagy valamiféle előbb-utóbb bekövetkező hódítás előőrsei? Kit érdekel, hogy alkalmazkodnak-e hozzánk európaiakhoz? De hát egyáltalán mihez kellene alkalmazkodniuk? Amikor a mi kultúránk már nekünk se jelent semmit. A mi európai keresztény múltunknak nem is szabad szóhoz jutni. Az iránta való gyűlölet már vallássá izmosodott, és hisztérikussá vált nemcsak a politikusok, hanem a közemberek között is. Miközben ezeket a sorokat írom (2024-05-15) az a hír, hogy Robert Fico szlovák miniszterelnök ellen merényletet követtek el. Vajon a migránsok beszivárgása a nagyobb baj, vagy az, hogy Európában nem született elég gyerek? És nem az az igazi baj, hogy akiknek felelősen előre kellett volna látni ennek következményét, azoknak a saját karrierjük ennél sokkal fontosabb volt?
Hegyi András