Újszövetségi exegézis órán elmagyarázzák nekünk, hogy az Úr Jézus korában a szegényebb népréteghez tartozó embereknek egyetlen helyiségből álló otthonuk volt. Mögötte gyakran csak egy kicsi kamrácska volt még, a támeion. Jézus az utcasarokról odaküldi imádkozni a tanítványait. Azt ígéri, hogy a mennyei Atya ott meghallgatja a titkon elmondott imáikat.
Azonban ez a „belső szoba” ennél szerteágazóbb és mélyebb valami. Vannak ugyanis olyan lelki- vagy életügyeink, amelyek nem tartoznak senki másra rajtunk és a Mindenható Istenen kívül. Itt a csendes kamrában, az Ő színe előtt tárulkozhatunk föl sérülések nélkül. Bizonytalanságaink, félkész terveink, magunk által is alig értett gondolataink, önmagunkból induló vagy másoktól jövő ösztökéléseink, emésztetlen vagy emészthetetlen ügyeink, vágyaink, megbántottságaink, csalódásaink, sikeres dolgaink következtében támadt jó érzésünk, mások hízelkedése, mások elvárásai felénk, megértés iránti vágyunk, Isten iránti hálánk, és ki tudja, hogy mi mindennek itt van a legjobb helye. Akár bűneink és az azokból való szabadulásunk is odakerülhet a titkos kamra csendjében, ahova való – az Isten színe elé. Itt imádkozhatunk Annak jelenlétében, Akinek van joga megítélni minket, tanítani, és döntésekre serkenteni. Kérhetünk segítséget, és meg is köszönhetjük. Kérhetünk útmutatást, hogy aztán aszerint járjunk el. Akár ki is dühönghetjük magunkat, mint a zsoltárírók. Ezután lenyugszunk és lelki békességünk helyreáll.
Olykor csak a mindennapi ügyeink formálódhatnak itt a belső szobánkban. Ugyanis beágyazott az életünk egy sereg emberi kapcsolat függő viszonyába. Ezek ösztönzőleg is, támogatólag is, de támadóan, sőt torzítóan is hathatnak ránk. Ki kell igazodnunk közöttük. A legjobb hely erre a titkos kamra, de csak Isten jelenlétében. Ennek föltétele az abszolút becsületességünk. Ha önmagunknak hazudunk, bezárjuk magunk fölött az eget. Lélektani folyamatok ekkor is végbemehetnek bennünk. Sőt végbe is mennek.
Ha azonban tárgyilagosan gondolkodunk, ráébredünk, hogy ha mindig saját magunknak adunk igazat, és ha mindig a másikat hibáztatjuk, ez nem tisztességes. De nem is igaz. Ekkor az elfogulatlanságtól már távol kerültünk. Meg persze a mennyei Atyától is. Mert nem lehet az igaz és szent Istennel hamis alapokon kapcsolatot tartani. Ezen a helyzeten csak az őszinte bűnbánat segít. És csak a Szentlélek, az Igazság Lelke óv meg attól, hogy tönkretegyük ezt a szent területet, ahol pedig gyógyulhatunk, Isten vezetését lelhetjük meg adott ügyeinkben. Vagy csak úgy csendben elvagyunk, ami már rokon az Isten lélekben való imádatával. Sok művészi lélek ihlete itt csírázik, és itt szökik szárba. A többi már csak technika: ecset, véső vagy írógép dolga.
Függő viszonyok sokaságában élünk, és minden nap egy sereg jogos és fals elvárásnak kell megfelelnünk. Ezeket vagy megfogalmazzák felénk, vagy enélkül is tudjuk. A csendes kamrában kapunk világosságot arról, hogy mi az, ami jogos, és mi az, ami jogtalan, amivel nem is kell törődnünk. Azért tisztul itt ki a kép, mert az életünk alapvető függő viszonya, az Istentől való függésünk mutatja meg a kettő közti különbséget. Mindig Istené az elsőbbség. Akarata világos útmutató. Isten felhasználja a józan eszünket is, de sok esetben csak itt józanodunk ki a hiúságunkból, érzékiségünkből, sérüléseinkből, bosszúvágyunkból, egyéb rossz tulajdonságunkból.
Van ennek a tikos kamrának még egy kényes területe: az itt nyert tapasztalatok másokkal való megosztása. Amikor valamire rájövünk, amikor valamit megmutat Isten, vagy megold valamit, ebből születik a legéletszerűbb bizonyságtétel. El is mondjuk. Olykor el is kell mondanunk. De ritkán jövünk rá, hogy ez olykor csapda is lehet. A titkos kamra titkát elmondjuk egyszer, elmondjuk kétszer, elmondjuk háromszor, és ismét csak Isten előtti becsületességünk dolga, hogy rájövünk-e, hogy szavunk egyre hígabb lesz. Egyre szürkébb nekünk magunknak is. Mert lassan átmegy fecsegésbe anélkül, hogy észrevennénk. Míg aztán nem lesz más, mint blabla. Ma nagy elvárás a hittapasztalat közzététele. Megünneplik érte az embert. Pedig olykor Isten csak nekünk akar mondani vagy adni valamit. Nem vesszük figyelembe, hogy a másiknak is van titkos kamrája, és Isten oda is odatalál.
Egy Istentől való házasság legintimebb területe a megszentelt házas-ágy (Zsid 13:4). De ez a két összetartozó emberen kívül nem tartozik senki másra. Ha a házasságuk tényleg szent. Ha nem szent, az más. Nem lényegtelenebb terület az Úrral való belső közösségünk sem. Intim terület. És nem szabad, hogy szemérmetlenebb legyen. Ma szeretnek pőrére vetkőzni az emberek. Nemcsak a Balaton partján, hanem a hívők bizonyságtétel címén a tömegek előtt is. Nem szabad mindig kifelé élnünk, mert akkor elsekélyesedünk.
Sok leterhelődött vagy zavartan könnyűvé vált lelkipásztor társammal beszélgetek mostanában erről. Akik – lehet, hogy teljesen jó szándékkal, de – bölcstelenül minden ilyen titkos kamrára tartozó dolgot elmondtak a gyülekezetükben. Esetleg a csak rájuk bízott úgynevezett gyónási titkokkal egyetemben. Mert az ő felelősségük nagyobb, mint másnak. Eleinte csodálták őket ezért. Talán meg is veregették a vállukat „bátorságukért”. Aztán egyszer csak nem bíznak többé bennük. Mert akik hallgatják őket, azoknak is lennének hasonló dolgaik, de eszük ágában sincs kiadni. Nem csak a bűnös ember rejtőzködése miatt (azért is). De van lelki szemérem is a világon!
Ami a titkos kamrában történik Isten előtt, az többnyire maradjon is titkos. Nyilvánvalóvá úgy válik, hogy amire az ember itt rájön, hogy az valóban isteni vezetés, vállalja is el. Ami itt feltisztul, az valóban Istentől jövő segítség. Ha a haragom elpárolgott, hála Istennek! Ha megértettem, hogy mi a fals elvárás felém, nyugodtan eltekinthetek tőle. Ki se kell mondanom. Ha indítást kapok, indulhatok, ha tiltást, azt is komolyan vehetem. Helytállásom tesz megbízhatóvá, és nem a „bizonyságtételem”. A titkos kamrában, Isten jelenlétében kialakuló gerincességem.
De nem is csak erről van szó. Persze ez is fontos, a gerincességem, ha isteni elhívás alapján vagyok a szolgálatban. Ekkor a magam karbantartása ennek az érdekében is fontos.
De felelősséggel tartozom önmagamért, mint ember. Isten színe előtt nincs kollektív számadás. Nem kell felelősséget vállalnom az egész világért. Sőt még az egész gyülekezetért is csak olyan módon, hogy azt prédikáljam, amit kell. Úgy éljek, ahogy kell. Spurgeon mondta, hogy a gyülekezet tagjainak nem csak fülük van, hanem szemük is. Látják a pásztorukat, és ez vagy alá- vagy áthúzza azt, amit prédikálunk. Tehát nem kell mindenre reagálni, nem kell minden sürgetésre ugranunk. Míg meg nem világosodott Isten jelenlétében, hogy mi a teendőnk, és mi nem. De végül mindenért Istennek adunk számot. Ha kínlódik valamivel a lelkész barátom, azt mondom neki: képzeld magad a trón elé! Akkor jó döntést fogsz hozni.
Nem szabadna megfeledkeznünk arról, hogy a mi titkos kamránk a mi titkos kamránk, és nem másé. Taníthatjuk népünket a titkos kamra titkára, de nem vehetjük át senkiét. Mint ahogy a mienket se veheti át senki. Jézus, aki tanította ezt, maga is gyakran ide vonult vissza (Lk 6:12). Olykor a legváratlanabb időpontban. Olykor nem is értették a tanítványok sem, hogy miért (Mk 1:37)? Legalábbis addig, míg ők maguk túlságosan kifelé éltek. Míg rá nem jöttek a maguk titkos kamrájának titkára (ApCsel 10:9).
Hegyi András