Jóásnak, aki nagyon fiatalon lett király, tragikusan indult az élete, hiszen úgy kellett bújtatni már kicsi csecsemőként a vérengző nagyanyja elől, hogy aztán a mészárlás egyedüli túlélőjeként mindössze hétévesen trónra kerülhessen.
Amíg a főpap családjában nevelkedett, s amíg az Istenben hívő főpap volt a tanácsadója, addig az Úr útján járt ez a király, ám pártfogója és atyai barátja halála után rossz útra tért istentelen tanácsadókra hallgatva.(2Krón 22:10-24:26)
Sajnos nemcsak Jóásnak volt ingatag jelleme, hanem azt tapasztalom, hogy nagyon sokan hasonlítanak rá. Ha jó a tanácsadó, akkor jó irányba haladnak, ha viszont rossz, akkor abban is követik a hangadót, legyen az barát, munkatárs, szülő vagy gyerek. Nem az életkoron múlik ugyanis, hogy kinek a szava a meghatározó, hanem a dominancián. Vannak erős személyiségek, vezető alkatok, ők a véleményformálók, az influenszerek, s mindig vannak – mégpedig szép számmal – olyanok, akik beállnak ezek mögé a meghatározó személyiségek mögé, és sodródnak.
Amíg gyermek valaki, nincs is ebben semmi rossz, szüksége van a tanácsadókra, szülőkre, barátokra, olyan felnőttekre, akikre felnézhet, és követheti őket. Ez természetes életkori sajátság, ám a felnőtt léthez az is hozzátartozna, hogy az ember képes felelősen átgondolni a dolgait, képes mérlegelni a körülményeket, és akármerre is fújjon az a bizonyos szél, képes kitartani a meggyőződése mellett…
Sok felnőtt ember nem jut el erre a szintre, s ennek meg is van a következménye. Például abban, hogy nagyon sok családot nem a szülők vezetnek, hanem a gyerekek. Az ő véleményük a meghatározó, és nagyon sok döntést ők hoznak meg. Ezt a reklámszakemberek is pontosan tudják, ezért sokszor a gyerekeket célozzák meg a hirdetéseikkel abban a biztos tudatban, hogyha a gyerekekben szükségletet teremtenek, akkor majd a szülők, a nagyszülők előbb-utóbb beadják a derekukat, s megvesznek olyan dolgokat is, melyekre tulajdonképpen semmi szükség nincs.
Egy vicc szerint egy telefonhívás alkalmával a hívó fél a család döntéshozó személyével szeretett volna beszélni, mire az apuka röviden ennyit válaszolt: „Még nem ért haza az óvodából.” Elég szomorú, hogy idáig jutottunk, ugyanis a szülői felelősségnek ezen a téren is meg kellene mutatkoznia. A szülőknek kellene értékeket átadni, s eldönteni, hogy mire van szüksége a családnak, s azon belül a gyerekeknek, és mire nem.
Az ingatag jellemre nagyon sokszor akkor derül fény, amikor egy házaspár egyik tagja az Úrhoz költözik, s a másik magára marad. Több megdöbbentő tapasztalatom volt már ezen a téren. Amíg együtt voltak, szolgáltak, hűségesek voltak az Úrhoz is, a gyülekezethez is, ám amint eltűnt a társ, kiderült, hogy felborult a lelki egyensúly, és minden a visszájára fordult. S ezt nemcsak a gyász váltotta ki, hanem elsősorban a szilárd jellem hiánya. Odalett ugyanis az a bizonyos ellensúly, amely a hajót képessé teszi a viharok közt is megmaradni és révbe érni. Ez volt az eltávozott társ…
A gyász, a veszteség természetes dolog, s a fájdalom megélése is. Mindenkinek időre van szüksége, hogy ilyenkor újra kialakuljon a felborult lelki és fizikai egyensúly. Ám az már nem természetes dolog, hogy az itt maradtra rá se lehessen ismerni! Ha a jelleme, a hite, az erkölcse, a mindennapi életvezetése gyökeresen megváltozik a társ elvesztésétől, akkor eredetileg se volt belső a meggyőződése.
Gyermekeinkről is hamar kiderül a valóság, például akkor, amikor a szülői háztól távol kezdik meg tanulmányaikat kikerülve a megszokott közegből. Távol a biztonságot adó élettértől, a korábbi barátoktól, az otthoni gyülekezettől lelepleződik, hogy mi van belül, hiszen az ember társas lény. Keresi a kapcsolatokat, vágyik az elfogadásra, s ha nem belső az értékrend, a hit, akkor a talajt vesztett fiatal hamar csapódhat kétes erkölcsű társasághoz. Sok szomorú történetet lehetne ennek igazolására elmesélni, de hála Istennek, jó példák is szép számmal adódnak.
Még a múlt rendszerben történt meg, hogy a párttitkár beidézte az egyik fiatal kolléganőt, és felvilágosította arról, hogy nem éppen elfogadott az, hogy ő templomba jár. „Nem veszi észre, hogy kilóg a sorból, hogy másfelé sodor mostanság az ár?” – fejezte be mondandóját a párttitkár. „De! Pontosan tudom!” – jött az őszinte válasz. „Azt viszont a párttitkár elvtársnak is tudnia kell, hogy csak a döglött halat viszi az ár.”
Miért mondtam el mindezt? Azért, mert mostanság egyre inkább olyan világot kezdünk élni, amikor szinte elvárás lenne, hogy hagyjuk magunkat sodortatni. Ne gondolkodjunk, ne legyenek meggyőződéseink, ne legyen hitünk és erkölcsünk. Fogadjunk el mindent jónak és trendinek, semmiről ne merjük kijelenteni, hogy az jó vagy rossz, hiszen minden relatív. Az egyik embernek ez a jó, a másiknak az, s ki mondhatná meg, hogy melyiknek van igaza…
Valóban, ha nincs abszolút igazság, ha nincs isteni tekintély, ha nincs egyetemes törvény, akkor mindez még igaz is lehetne. Ám, Isten létező valóság, aki nemcsak megteremtette és fenntartja ezt a világot, hanem meghatározta a jó és a rossz fogalmát is. Igéjében mindezt világosan kijelentette, sőt arról is világosan beszélt, hogyha a törvényét figyelmen kívül hagyjuk, akkor annak gyász, fájdalom és félelem lesz a következménye és az örök kárhozat. Sok megroppant élet, tönkrement házasság, a jövőtől rettegő ember a bizonyítéka mindennek. Ezt csak az nem látja, aki nem akarja látni.
Arról is világosan beszél Urunk kijelentett szavában, a Bibliában, hogy magunktól képtelenek vagyunk mindig a jó mellett dönteni és kitartani, ezért küldte ide, erre a Földre Szentlelkét, hogy az bennünk élve tanácsoljon és erősítsen minket. Senki sem elég erős magától, még a legszilárdabb ember se, de Istennel mindenki győztes lehet!
Ez a kegyelem!
Kulcsár Anikó