Sokszor elgondolkodtam azon, hogy vajon Dávidnak miért kellett olyan sok évet várnia addig, míg végül is életében beteljesült Isten ígérete, és Izráel királya lett. Ha Isten kiválasztottja volt, ha ő volt az Úr felkentje, a szíve szerint való férfi, akkor miért kellett az a sok-sok megpróbáltatás, üldözés, bujkálás, félretettség, a látszólag feleslegesen elsuhanó évek egymásutánsága? Nem tudom. És nem tehette volna meg Isten, hogy miután Saul rossz útra tért, és Dávidot Sámuel királlyá kente, akkor Isten egyszerűen félreteszi az útból a kegyvesztett királyt? De, Isten ezt is megtehette volna, de nem tette. Nem tudom, miért nem tette, de nem tette. Talán esélyt akart adni Saulnak a megtérésre, s az Isten végzése előtti meghajlásra, önként, szabad akaratból, mint ahogy azt fia Jonatán megtette…
Talán Dávidnak is szüksége volt ezekre a nehéz évekre, hogy aztán jobban megértse azokat, akik nehéz helyzetben vannak, akár a családjuk részéről üldözve, akár a létbiztonságuk tekintetében, vagy éppen a mindennapi betevő falatot illetően. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy akinek nagyon könnyű élet adatott, az a legtöbbször a legkisebb nehézségtől is megretten és elcsügged, mivel nem rendelkezik a legminimálisabb erőnléttel sem. Nemcsak a fizikai életben van szükségünk fittségre, hanem a lelkiben is, s akit nagyon megkímélnek, az eltunyul.
Épp a közelmúltban kérdezte meg tőlem valaki, hogy miért van az, hogy azok, akiknek alig-alig jutott ki az élet megpróbáltatásaiból, sokkal jobban sopánkodnak, mint azok, akik még a külső szemlélő számára is szinte elviselhetetlen terheket cipelnek? Ők – folytatta beszélgető társam – valahogy sokkal boldogabbak és megelégedettebbek, mint az élet naposabb oldalán született társaik. Ez sajnos a legtöbbször így van, s egy csúnya magyar közmondás szerint „még a kutya is jó dolgában vész meg”. A „sok lehet, de soha nem elég” életérzés napjainkra nagyon jellemző, s ahhoz, hogy valamit igazán értékelni tudjunk, szinte elengedhetetlen, hogy megtapasztaljuk annak hiányát… Hogy mást ne említsek, sok-sok férj, feleség, szülő, akkor válik nagyon kedvessé, amikor már nincs az élők sorában.
Lehet, hogy Isten a nehéz évekkel akarta Dávidot felkészíteni az eljövendő uralkodásra, nehogy fejébe szálljon a dicsőség, és azt gondolja, hogy ő mindent megtehet, s neki minden jár, mert ő olyan nagyszerű és csodálatos teremtés, Isten kedveltje, amolyan kis „prince” (ejtsd: prinsz; jelentése: herceg).
Mint tudjuk, az aranyat, az ezüstöt meg kell tisztítani a szennyeződésektől, különben soha nem lesz igazán nemes és értékes. A gyémánt magas hőmérsékleten és nagy nyomáson képződik a föld belsejében. Ha ez elmarad, akkor csak értéktelen kődarab, szén vagy grafit marad.
Dávidhoz hasonlóan Isten sok-sok kiválasztott eszköze élte át a várakozás, a formálódás nehéz időszakait, míg azzá lett, akivé Isten eredetileg is szánta. A mester formáló kezét, a vésőt és kalapácsot, no meg az olvasztó tégelyt a legtöbben nem igazán szeretjük, s nem is kívánjuk magunknak, de úgy tűnik, nem igazán lehet megúszni, ha igazán értékessé szeretnénk válni.
A látszólag értelmetlenül tovatűnő éveket, a monoton várakozást se kívánjuk magunknak. Az „add meg Uram, de most rögtön!” hozzáállás sokkal inkább jellemző ránk, ma élő emberekre, mint a csöndes, békés, Istenre figyelő várakozás. Egy kicsi lány egyszer így nyilatkozott: „A türelem, – mint tudjuk –, nem erős oldalam.” Félek, hogy nemcsak neki van gondja ezen a téren, hanem másoknak is, pedig Isten óráját se siettetni nem tudjuk, se lassítani. Ő pontosan tudja, hogy minek mikor van az ideje, s a maga idejében Ő véghez is viszi azt, amit eltervezett. Így volt ez a múltban, de így van napjainkban is.
Egyszülött Fia pont akkor született, amikor annak a legmegfelelőbb ideje volt, „az idők teljességén”, s pont akkor fog újra visszajönni, amikor annak az Isten által meghatározott ideje lesz. A kérdés csak az, hogy mi akkorra készen leszünk-e? Pál apostol így biztatja a Filippiben élőket: „Meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára.” (Fil 1:6) Legyen ez a mi reménységünk is, és engedjük, hogy Isten formáljon, alakítson minket, ha kell igéjén keresztül, ha kell testvérek által, vagy éppen a nem szeretem napokon keresztül: legyen az betegség, anyagi megpróbáltatás, koronavírus vagy üldözés, mert ne feledjük, „…aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Mt 10:22b), de csak az!
Kulcsár Anikó