Ha gyülekezetben nőttél fel, akkor a te értékrendedben is biztosan az első helyen vagy – legalább is – az első háromban foglal helyet az Úrért, az Ő ügyéért való szolgálat fogalma. Nincs itt semmi hiba, csupán az a probléma, hogy ebben a „teljesítmény orientált világban” általában csak azt tartjuk hasznos munkának, amit nagy mérőszámokkal tudunk kifejezni:
- Hány „fehér ruhás" állt a medence szélén, amikor „megmozdult a parton a víz"?
- Mennyi ember jött előre, amikor az evangélizáció végén elhangzott az előrehívás?
- Az év végi beszámoló szerint mekkora „létszámnövekedést" írhattunk be a jegyzőkönyvbe?
- Milyen létszámmal vettek részt a fiatalok az idei kiránduláson a tavalyihoz képest?
Nem biztos, hogy Neked is öt talentumot adott az Úr, mint a Pásztorodnak, de ha csak egyet kaptál, azt sem szabad elásni. Lehet, hogy valahol éppen arra az egyre lenne szükség, s ha Te nem élsz vele, akkor ott hiány keletkezik. Én már régen megtanultam, hogy ne ott keressem a szolgálati helyemet, ahol nagy – netán „mutatós” – feladatok vannak. Azokra talán nem is volnék alkalmas. De a „kicsinyke” feladatokat könnyebben meghagyják nekem, s ha én azon hű leszek, elnyerem érte azt a koronát, amit az Úr készített nekem. Nem kisebbet és nem értéktelenebbet, mint a „nagy evangélisták”, akiket még a TV-ben is láthatunk néha.
„De én nem tudok beszélni,” – mondod, – „mindig izgulás jön rám, amikor meg kellene szólalnom.” Hallgatni talán tudsz. Talán tudsz valakivel részvéttel együtt érezni.
Egy neves „lelkigondozó” története jutott eszembe erről. Ha jól emlékszem, egyik délután lelkigondozásra jött hozzá egy nénike a gyülekezetéből. Mivel éppen voltak nála, a várakozás idejére a konyhában ültek le a Pásztor anyukájával. A nénike elbeszélte bajait az anyukának, aki figyelmes, megértő szívvel hallgatta a néni fájdalmait. Még talán imádkoztak is együtt. Amikor a korábbi „lelkigondozott” eltávozott, a lelkész kiszólt, hogy „jöhet a következő”, s a néni csak ennyit mondott: „Köszönöm, lelkész úr, már megoldódtak a problémáim! Már éppen el akartam köszönni. Áldás, békesség!” – és elment.
A lelkész megkérdezte az anyukáját, hogy mivel vigasztalta meg a szegény asszonyt? Miket mondott neki?
„Nem mondtam én neki semmit, fiam, hiszen nagyon nem is jutottam szóhoz, csak meghallgattam. Egy kicsit még sírtam is vele, amikor nagyon szomorú volt.”
Lehet, hogy „csak ennyi” volt a „szolgálata”!
Nagy Rezső