- elmélkedés a Dániel könyve 3. fejezete alapján -
Hogy lehet fegyelmezettnek maradni a legnagyobb veszélyben is? Hogy lehet ellenállni a legrafináltabb csábításnak is? Hogy lehetünk emberségünkben és erkölcsünkben szilárdak a legképtelenebb helyzetekben is? Hogyan tarthatjuk meg békességünket akkor is, amikor másoknál már valami rég kiverte a biztosítékot? Hogyan érhetjük el, hogy semmilyen körülmények között ne veszítsük el a fejünket? Hogy előre lássuk a veszélyét annak, ami egyszer csak bekövetkezik, de átgondolni akkor már nincs időnk, azonnal döntenünk kell? Erre tanít a három zsidó ifjúnak a Dániel könyvében megörökített története. Hitük miatt ők is bajba keveredtek, sőt bedobták őket az égő tüzes kemencébe.
Csak hálásak lehetünk Istennek azért, hogy csendben, majdhogynem eseménytelenül telik életünknek a nagyobbik része. Nem vagyunk fenyegetve semmiféle bajtól. És nincs rendkívüli, lelkünket nyugalmából kibillentő élményünk se. Ne szégyelljük ezt! Isten ajándéka az, ha csendes, nyugodt életet élhetünk (1Pt 4:9-12). Szeretteinkkel foghatjuk egymás kezét, nevelhetjük a gyermekeinket, végezhetjük a mindennapi munkánkat minden zavaró körülmény nélkül. Ennek értékét méltányolni többnyire csak akkor szoktuk, amikor valami hirtelen kedvezőtlenre vált. Vagy ellenkezőleg: nyugtalanítóan vonzó valami ragadja meg a fantáziánkat sokszor olyan erősen, hogy sorsunkban is egészen új fordulatot hozhat. Mit tehetünk ilyenkor? Az Ige megtanít erre, és a Szentlélek vezet, ha engedünk neki.
A Dániel könyve 3. fejezetében leírt történet szerint a dolog a három zsidó ifjú számára is úgy kezdődött, hogy Nabukodonozor vagy – ahogy ma mondjuk – Nebukadneccar és természetesen a stábja voltak annyira előrelátó politikusok, hogy tisztában voltak azzal: időnként meg kell mozgatni a birodalom vezető rétegét, hogy el ne kényelmesedjenek. Jó összehívni őket csupán azért is, hogy szem előtt legyenek. Ha kell, a körmükre is kell nézni, hogy ne vigyék túlzásba a birodalom javaival a saját zsebükre folytatott gazdálkodást. Beosztásuk miatt ezek a talán már nem is annyira ifjú zsidók is hivatalosak, pontosabban megjelenésre kötelezettek voltak.
A szervezők tudták azt is, hogy jó minden eshetőségre felkészülni. Az esetleges lázadásnak is elébe kell menni. Ha jól befűtik a kemencéket, nem kell a birodalomban történő - az uralkodóra nézve esetleg kellemetlen viszonyokról - kritikát hallaniuk. De meg azt is számításba vették, hogy egy ilyen birodalmi fesztiválra való meghívás nem jár akárkinek. Ez mindenkinek megtiszteltetés. Aki viszont arra méltó, hogy jöhet, az úgyis tudja, hogy alkalmazkodnia kell az ünnepi programhoz, és az itt szokásos etiketthez. Boldogan fogja megtenni. Tehát minden rendben lesz. A nagyszámú diplomáciai képviselet meg csupa jót fog jelenteni a konkurens udvaroknak. Ugyanis a meghívás a külhoni vendégeknek is megtiszteltetés, de egyben figyelmeztetés is: vigyék haza a látottakat. És eszükbe ne jusson egy jól szervezett, gazdag és egységes birodalom ellen hódító szándékkal spekulálni.
Minden olajozottan ment egészen addig, amíg nem jelentettek (feltehetően az irigyeik) ezekről a zsidókról. Nem borulnak le, és nem imádják a birodalom erejét manifesztáló hatalmas szobrot. A politikai hűség jelképét, a bálványt. Hogy jönnek ők ahhoz, hogy csikorgást okozó kavicsként legyenek ott az ünneplő gyülekezet gépezetében?
Mivel nem volt más kifogás ellenük, találtak valamit a hitükben. A hívők ellen ugyanis mindig kifogás lehet pusztán a hitük. A becsületesek ellen a becsületességük. Az igazak ellen az igazságosságuk. Amikor jelentették, valószínűleg ezt az uralkodó is átlátta. Pillanatnyilag azonban ez mégis kellemetlen volt. Jobban szerette volna, ha visszavonulnak a hitükkel a magánéletük területére. Higgyenek odahaza, amit akarnak, de ezen a politikai-hűség rendezvényen a birodalom jó híre a tét. Ő meg is tett mindent azért, hogy ebből a neki is kínos szituációból tekintélyveszteség nélkül kihátráljanak. Megadta a visszavonulás lehetőségét ezeknek a zsidó hitvallóknak. Boruljanak le most, és minden el van feledve. Az irigyektől azonban soha nem ilyen könnyű megszabadulni. Különösen azért, mert a fesztiválon való részvétel feltételei közismertek voltak. Túl nagy volt a szervezés, meg az állókép elkészítésébe való befektetés is.
Nagyon nehézkes ennek a bibliai szövegnek az olvasása. Négyszer található benne a hangszerek felsorolása. Kétszer a meghívottak rangjáé. Tízszer az ifjak neve. Hananjá - Sadrak (az Úr kegyelmet gyakorol → Ako sumér holdisten – Ako parancsa), Misáél - Mésak (ki olyan, mint Isten? → ki olyan, mint Akó?) Azarjá - Abédnegó (az Úr segít → Nébó szolgája Nebukadneccar nevében is ott találjuk.) Nevüket babilonira lehetett változtatni, de a szívüket nem. Istenhitüket még kevésbé.
Mintha csak egy mai politikai reklámot, sőt reklámhadjáratot olvasnánk ebben a szövegben. Mindig vannak, akik valami nagyot akarnak. Amerikában a választások idején szinte megáll az élet. A kormányzat ilyenkor béna kacsa. Átveszi szerepét a sajtó. Minden az új elnök személye körül forog, aki a jövőben meg fogja határozni, hogy merre tart ez a hatalmas ország. Nebukadneccar birodalma a korabeli USA vagy EU. Egységesítő politikája is hasonló volt. Ez a történet egy babiloni politikai fesztivál, ahol az alattvalók kifejezhetik hűségüket. A tér középen a hatalmas, harminc méter magas és három méter átmérőjű aranyozott oszlop, valószínűleg valamilyen bálványszoborral a tetején. Felvonulás, ünnepi (sör)sátor, zenekarok, látvány, hangulat, pörgős program, mint általában az ilyen fesztiválokon. Ott csattog az ostor is a csizmaszáron, a fenyegetés, de a karrierépítés is éppen itt és éppen most lehetséges a politikai „művészet” szabályai szerint. Lásd később az ezeréves birodalom megteremtőjét, Hitlert Münchenben. Vagy a Vörös téri rakétás felvonulásokat: „Világ proletárjai egyesüljetek!” És persze eközben föl kell kutatni és le kell leplezni a soraikba beférkőzött ellenséget is!
A könyv elején azzal találkoztunk, hogy Dániel és társai Babilonban is elkötelezték magukat az Isten törvénye szerint a tiszta életre. Amikor meg Nebukadneccar egy nyugtalanító álmot látott, - mivel bölcsei képtelenek voltak kitalálni, mi lehet ez az álom, - Dániel kapta meg a megfejtés kulcsát Istentől. A király az emberi történelem jövőjére vonatkozó kinyilatkoztatást kapott. Amit Dániel az arany állóképről elmondott, az azért nem volt számára veszélyes, hanem kitüntetést hozott, mert hízelgő volt a királyra nézve. Most azonban Nebukadneccar a zsidó foglyokon keresztül nem kedvező próféciával találkozott, hanem az ő ünnepélyét megakasztó, a saját istenükhöz mindenáron ragaszkodó hivatalnokaival. A rendeletének ellenálló három hús-vér emberrel. Akik nem hajlandók más isten előtt meghajolni, csak Izráel Istene, az Úr előtt. A király - mint ahogy a hiten kívül álló minden más ember - nem érti: mi van abban, ha most az egyszer leborulnak az ő állóképe előtt? Ezt megelőzőleg is hihetnek Jahvében meg utána is. Ez legyen az ő magánügyük. De most a helyzet a királynak legalább annyira kínos, mint a három hitvallónak. Minden külső és belső vendég észreveszi majd, hogy mégsem egységes a birodalom? Legalább a vendégek meg a tömeg kedvéért ne csináljanak botrányt! Senkinek sem éri meg!
Vigyáznunk kell azonban ezekkel az egyszeri dolgainkkal! Az ember úgy vélekedhet, hogy ha egyszer lop, egyszer paráználkodik, egyszer hűtlen, az nem olyan nagy dolog. És aztán? Mintha nem történt volna semmi... Pedig történt! Ha egyszer lop, másodszor már könnyebben megy. Ha egyszer megvesztegethető, annak híre megy. Oda a megvesztegethetetlenségének köztudomása. Hogy is vagyunk tehát mi a megalkuvásainkkal? Amikor a csábítások miatt a hitből való ellenállásainkon repedések keletkeznek? Ezzel szemben a három ifjú úgy gondolkodott, hogy ha nem tekinthető istennek ez a hatalmas valami, akkor miért viselkednének vele úgy, mintha a Szent benne volna? Ha ők maguk csupán formainak tekintenék is a meghajlásukat, mindenki más - akik eddig rájuk mint Isten embereire tekintettek - megalkuvó állásfoglalásként értelmeznék. Istentagadásként.
Viszont milyen élet az, amit az istentagadás után még egyáltalán élni lehet? Az ő döntésük mögött azonban mélyen megalapozott Isten-hit volt. Ez nem itt született, itt csak manifesztálódott. Ezt a számukra örök értéket jelentő Isten-kapcsolatot ők értik, a többiek azonban nem. De sem nem tüntetnek vele, se számon nem kérik senkitől. Mert a többiek más isteneket tisztelnek.
Hát ennyire komoly az Isten-kérdés? Ez részükről rugalmatlanság! Az. Másban lehet az ember rugalmas, de az Isten-kérdésében nem. Ha az nem olyan szilárd, mint a hegyen épült város, mint a kőszikla (Zsolt 62:6-9 → Mt 7:24-27), akkor a hívő elbukik. De milyen Isten az, akit néha csak úgy félre lehet tenni, és néha meg elő lehet venni (ráncigálni)? Kicsoda egyáltalán a mi Istenünk, akit mi tisztelünk? És kik vagyunk mi, a tisztelői? Vajon mit gondol rólunk Ő? Mit érez Ő, amikor idegen isten imádásunk közben ránk tekint? Vagy ez nem számít? Vajon el lehet-e titkolni előle bármit? Vagy most lágyuljon meg egy kissé, és legyen azonnal bűnbocsátó? Akár még el sem követett tetteinkért is? A 15. versben olvassuk, hogy a király azt kérdi tőlük: „van-e olyan Isten, aki meg tud szabadítani az én kezemből?” A fiatalok válasza a 17-18. versekben található. Van! De mit jelentett ebben a szorult helyzetben az ő Istenbe vetett hitük? Azt, hogy Isten felette van mindennek. A jelen helyzetnek is. És egészen biztosan meg fogja majd menteni őket? Ezt ők rábízták Istenre.
A mi hitünk valódisága és az Isten szavahihetősége forog kockán – mondogatják ma sokan az éles helyzetekről. Ha igazán hiszünk, akkor Isten bizonyosan szabadítással válaszol. Az ifjak szerint viszont a hit nem ilyen csereüzletszerű, hogy a hitünkkel akár szaván lehetne fogni Istent. A hit egy egész életre elkötelező vállalás. Mint utóbb kiderült, mindkét részről. Ők is vállalták, itt is, most is az Isten iránti hűséget, de az Isten is vállalta őket. Hatalmában és irgalmában nem kételkedtek, de tiszteletben tartották azt, hogy Isten majd azt teszi velük, amit jónak tart. És az lesz számukra jó! Ezután jelent meg az a titokzatos Negyedik mint Isten hűségének bizonyítéka. De nem akkor, amikor megvallották a hitüket, hanem amikor bedobták őket a hétszeresen felfűtött kemencébe mindenki szeme láttára. Istenük, népük, hitük és saját szégyenükre.
De amikor a tűz kellős közepén váratlanul megjelent az a Negyedik, ők sértetlenül jöttek ki belőle. Ez viszont már egyáltalán nem vált a szégyenükre. A tűz nem árthatott nekik. Istent nem csupán a jelenlévők ismerték fel ezeknek az embereknek a szabadulásában, hanem a király rendeletbe is adta a szabadító Isten tiszteletét az egész birodalomban. A csodát annak a titokzatos Negyediknek megjelenése hozta.
Hegyi András