Az ember úgy van megalkotva, hogy eszmélése percétől a boldogságot keresi. A csecsemőnek ezt jelenti az anyamell, az ifjúnak a szerelem, az életbe kilépőnek egy jól jövedelmező munkahely, a középkorúnak valamilyen módon megszerzett tekintély, az idős embernek az unokák. Mindenki boldog akar lenni. Minden más csak ezután következik.

Egy régi sláger kezdő sora jut az eszembe: „Keresem én a boldogságom, benned talán ezt megtalálom…” Mi mind, akik ezen a földön élünk, – bevalljuk vagy nem – ezt keressük. Sokan, – azt hiszem – többen, mint gondolnánk, azért jutnak a lejtőre, azért tengetik fagypont közelben romos életüket, mert nem találták meg azt, amit kerestek. Átmenetileg találtak ugyan valamit, de csakhamar csalódniuk kellett. Kiégtek, megkeseredettek lettek. Ezért lehet annyi embertársunk depressziós és különböző megbetegedések áldozata. S mert boldogság érzet nélkül az ember nem tud létezni, jönnek a pótszerek. Van, aki ivásnak adja a fejét, mások belevetik magukat az éjszakába, kábítószerek gyilkos élvezetébe; ezek irreális anyagi felértékelődése nincs véletlenül.

Vajon miért van bennünk ez a nagy hiányérzet? Másként is meg lehetne határozni, hogy mi az, amire vágyunk? Hiszen szinte minden egyes embernek mást jelent a boldogság, nélküle az élet elviselhetetlen teherré tud válni. Mi ez az egyetemes vágy a szívben függetlenül kortól, nemtől, társadalmi helyzettől? Nincs rá más válasz, akármennyire is el van már koptatva a szó: mi valamennyien elfogadó szeretetre vágyunk! Arra, hogy fontosak legyünk valahol, valakinek.

Az élővilág számára a levegő, a fény, a víz nélkülözhetetlen. Ami a fizikai léten túli valóság bennünk, amit valójában szavakkal szinte kifejezni sem lehet, belső világunk éltetője is ezeknek az együttese, amit a „szeretet” szóval próbálunk meghatározni. Figyeljük csak meg: akit szeretnek, az kivirul, mélyeket lélegezve az őt körülvevő légkörbe; az ragyog, mert az éltető forrásra talált. Vagyis akit szeretnek, és aki szerethet, az boldog. A szeretet tehát a megtalált boldogság. Ebbe aztán belefér sok minden. Az édes anyatej, az örömmel teljesített feladat, a jó emberi kapcsolatok, a boldogító tudat, hogy a helyünkön vagyunk. De szeretet nélkül a táplálék ízetlen, a feladat csak kényszer, úgy érezzük, hogy az emberekben csak csalódni lehet.

Akkor hát megvan a megoldás? Nem, még nincs meg! Attól, ha azt akarom, hogy szeressenek, vagy akár én is szerethessek másokat, még nem változott semmi. Még ott meredeznek a megmászhatatlan falak körülöttem, még beleeshetek ezernyi csapdába, még tönkremehet az életem. A boldogság, a szeretet csupán fogalom addig, amíg semmi biztos ponthoz nem köthető. Mint ahogy a pontos idő is a Greenwich-hez kötődik: ehhez az itt mért „világidőhöz” igazítják az órákat, mert különben összevissza mutatnák az időt. A boldogságnak, illetve a szeretetnek is kell hogy legyen egy ilyen „központja”, és boldognak mondható, aki rátalál.

A Biblia ezt mondja: "...az Isten szeretet". (1Jn 4:8) És Jézus, amikor a földön járt, beszélt az embereknek arról, hogy kik a boldogok. A „központot” tehát valahol itt kell keresnünk. Ha a boldogság egy a szeretettel, és ha a szeretet Isten maga, akkor az ember valójában Isten után vágyakozik. Mégpedig nem valami elképzelt isten után, hanem aki elérhetetlen magasságban és egyidejűleg köztünk is lakozik Lelke által. Ő az, aki kijelentette magát egy földi anya szülte istenemberben, Jézus Krisztusban. Tőle tudjuk, hogy mi nem egyszerűen csak mulandó teremtmények, hanem Isten gyermekei vagyunk, akikre örökség vár. Így szólíthatjuk meg teremtőnket: Atyánk! Jézus Krisztus pedig így mutatkozott be a világnak: "Én és az Atya egy vagyunk". (Jn 10:30) Aztán elmondta nekünk emberi nyelven, hogy kik a boldogok és miért. Valójában tehát mindent tudunk arról, hogy melyik irányban érdemes keresni azt, aminek vágya a szívünkben van. Hogy mégis összevissza futkosnak az emberek, annak számtalan oka van. Félő, hogy talán egyik legfőbb ok éppen sorainkban keresendő. És csak azért, mert passzívan elfogadjuk, hallgatólagosan tudomásul vesszük a hitet, aminek sokszor nincs köze ahhoz a valódihoz, ami éltet, és aminek vonzása van.

Mi hívő emberek vegyük szemügyre legalább most, advent küszöbén, hogy van-e elég olaj a lámpásunkban, és elég tiszta-e a lámpaüvegünk? Gyermekkoromban sok időt töltöttem falun, olyan vidéken, ahol még nem volt bevezetve a villany. Petróleumlámpával világítottunk. Egy kanóc lógott bele a lámpa alsó részébe töltött petróleumba, abból teleszívta magát, és a másik végét, a lámpaüveget leemelve meg lehetett gyújtani. Ezt a vékony lámpaüveget naponta tisztogatni kellett, mert különben belepte a korom és nem engedte át a fényt.

Valami hasonló lámpásról olvashatunk a Bibliában más vonatkozásban. Ott azon van a hangsúly, hogy mindig készen kell lennünk, mert nem tudhatjuk, mikor érkezik a Vőlegény. De ez a lámpa olyan célt is szolgálhat, hogy fénye a keresőknek mutatja az utat. Ehhez éppúgy fontos a szennyezetlen olaj, a kanóc és a tiszta lámpaüveg. Vagyis, hogy folyamatosan szívjuk tele magunkat Isten beszédének világító olajával, és ne engedjük, hogy lámpaüveg életünk bekormozódjon; naponta álljunk oda Urunk elé megtisztítás végett!

Advent kezdődik újra! Jézusunk születésnapja közeledik. Gazdagon megajándékozottak vagyunk. Készítjük-e a tőlünk telhető apró ajándékainkat? Olyanokat, amikhez egyetlen fillér sem kell, mégis sokkal többet jelenthetnek a legdrágább meglepetésnél. Gondoljuk át, mivel szerezhetünk leginkább örömöt Istennek! Könnyű dolgunk van, hiszen Bibliánkból olvashatjuk szívünkbe írt parancsolatait, még csak nagy képzelőerő sem kell hozzá. Kérjük Őt, készítsen fel bennünket, hogy jó illattá lehessünk azok számára, akik a közelünkben élnek! Lehessünk legalább mécsesnyi fény azoknak, akik eddig nem találkozhattak Istennel. Kérjük Őt, hogy segítsen, és meg ne álljunk az ünnepek elmúltával sem, hanem lehessünk egyre áldottabb eszközök az Ő kezében! Ne mi akarjunk tenni másokért, mi csak bocsássuk rendelkezésére magunkat minél teljesebben. Nem ránk, hanem Őreá van szüksége ennek a beteg világnak, s a legnagyobb megtiszteltetés, hogy munkatársaivá tesz, ha átengedjük magunkat Őneki.

"Az áldott orvos közeleg, a drága főpap, Jézus.
Szava szívünk enyhíti meg, egyetlen üdvünk Jézus.
Halld, mit zeng az égi kar, édes visszhangjaival.
Szívemben is zeng e dal: Jézus, Jézus, Jézus!"

Sz.-né A. Júlia, Dunaújváros

 

 

Heti üzenet

Kincsesláda

Híreink