„Csak a közelben vagyok-é én Isten? azt mondja az Úr, és nem vagyok-é Isten a messzeségben is? Vajon elrejtőzhetik-é valaki a rejtekhelyeken, hogy én ne lássam őt? azt mondja az Úr, vajon nem töltöm-é be a mennyet és a földet? azt mondja az Úr.” (Jer 23:23-24)

Gyermekkoromban evangélikus templomba jártunk szüleimmel és öcsémmel. Ott konfirmáltam. A gyerekkori őszintébb odafordulásom Istenhez, amikor hívő oktatók vezették a gyermek alkalmakat istentisztelet után, középiskolás koromban „elvilágiasodott”. Amikor leendő férjemet megismertem, nem jártam hitben, bár azt megelőzően jártam hívő közösségbe. Önigaz voltam, saját erkölcsös életemben bíztam. Zoli, aki munkáján kívül kutató-feltaláló tevékenységet is folytatott, furcsán beszélt önmagáról egyszer. Úgy, mint aki mások szemében „nem normális”, így állította be saját magát. Nem értettem, faggatni kezdtem, hogy mit akar ezzel mondani? Tevékenységére vonatkozik? Származására? Kiderült, hogy ő zsidó, én pedig azt mondtam neki, hogy Jézus is zsidó volt, azt hiszem. Erre ő azt mondta, hogy igen. Én meg magamban – de meglehet, hogy szóval is kifejezve – azt mondtam, hogy akkor minden rendben van. Kiderült, hogy féltestvére és annak édesanyja Auswitzban haltak meg. Mivel nem voltam hívő, nem tudtam, hogy ez milyen konfliktus helyzetet jelent.

Házasságot kötöttünk, amit anyósom ellenzett. Mivel nagyon vágytam gyermekre, pár héten belül útnak indult Gábor, úgyhogy az egy éves házassági évfordulónkon már 2,5 hónapos volt a kisfiúnk. Megszületése után férjem szóba hozta a körülmetélést. Addig nem beszéltünk erről, mert lányt vártunk. Én, mint minden édesanya, féltettem gyermekemet. Megkérdeztem férjemet, hogy ez később, felnőtt korban pótolható-e, ha a gyermekem úgy fog dönteni, hogy az ő vallását követi. Mondta, hogy igen.

Gábor növekedett; rengeteg fénykép őrzi ezt az időszakot, de a házasságunk egyre romlott, amire anyósom is nagyon rásegített. 6,5 éves volt Gábor, amikor visszaköltöztem vele nagyszülői otthonomba megbeszélve ezt a még élő nagypapámmal. Ezt követően másfél évvel megtértem a Billy Graham evangélizáció után. Gábort is vittem magammal a templomba, és az istentisztelet után idős, hívő testvérek tartottak gyermekalkalmakat, amikre ő örömmel járt. Otthon is olvastam neki a Gyermekek Bibliájából esténként egy-egy részt, amit örömmel hallgatott. Imádkoztam, hogy az Úr vezessen abban, hogy mikor legyen keresztelője Gábornak, ha ez kedves előtte. Meg is adta az Úr a válaszát az igén, áhítatos könyvön keresztül. Lelki gondozóval is beszéltem a dologról, aki azt mondta, hogy csak akkor lehet keresztelője a fiamnak, ha az édesapja, a férjem is beleegyezik és megengedi. Csodák csodájára a férjem azt mondta, ha Gábor is akarja, akkor lehet. Gábor pedig akarta.

A templomba nem jött el a férjem, de az édesanyámnál rendezett ünnepi ebédre igen. Mindez 1990 nyarán volt. Utána azért imádkoztam, hogy megtérjen Gábor. Az Úr ígéretet adott rá igéjében: „Lelkem, mely rajtad nyugszik, és igéim, amelyeket szádba adtam, nem fogynak ki a szádból, utódod szájából és utódod utódainak a szájából...” (Ézs 59:21)

Férjem megtéréséért is imádkoztam. Gábor egyik reggel különös jelentőséggel számolt be arról, hogy kb. két hete a házi gyermekalkalmon, ahol időnként vasárnap délután összejöttünk, mi történt. „MEGTÉRTEM” – azt mondta. Faggatni kezdtem, hogy történt, mennyire lehetett a saját döntése, mennyire provokált a dolog, és ő elmondta. Azt válaszoltam: „Kisfiam, az Úr Jézus komolyan vette ezt.”

Később férjem is hozzánk költözött, és megzavarta esti közösségünket, bibliaolvasásomat Gáborral. Még egy ideig eljött velem a templomba Gábor, aztán már oda sem. Ezt követően hetedik osztályos korában nem volt hajlandó tovább járni abba az iskolába, ahova eddig járt. Oka lehetett rá. Futkároztunk iskolákba, de ilyen-olyan okból vagy nekünk nem felelt meg vagy nem volt hely. Az evangélikus iskolában sem volt hely, de férjem sem akarta azt. Így nem kapott bizonyítványt Gábor a sok mulasztása miatt. Meg kellett ismételnie a 7. osztályt. De hol? Nyár végén újabb futkosás eredménytelenül. Ekkor férjem felvetette az evangélikus iskolát, ahol már nem is mertem érdeklődni, mivel ő nem akarta előtte. Rögtön mentem érdeklődni, és volt hely. A 7-8. osztályt ott végezte el. Szeretett oda járni.

A 7. osztály végén júniusban az egyik vasárnap délelőtt nem mentem templomba. Leültem igét olvasni, elcsendesedni. Az Úr azt az igét adta az útmutatóban, hogy „ma az én házamban akarok veled beszélni”. Tiltakoztam, hogy ez nem nekem szólt, de egyre inkább megértettette velem az Úr, hogy igen, Ő mondta nekem ezt. Akkor ezt kérdeztem: hogyan, hiszen 11 óra van, vége az istentiszteletnek. Eszembe juttatta a gyermek istentiszteletet délután. Odamentem, várakoztam, imádkoztam. Egyedül én voltam a templomban. Egyszer csak jött a lelkésznő, leült, vártunk. Megindultam felé, ő felém. Mondta, hogy ő megtartja nekem is az istentiszteletet. Mondtam, hogy én azért jöttem, mert az Úr küldött a templomba. Ezt a lelkésznőt nem ismertem, bemutatkoztunk. A nevem alapján megkérdezte, hogy Gábor édesanyja vagyok-e? Mondtam, hogy igen. Neki Gáborral az a problémája, hogy egyedül ő nem konfirmált az osztályból. Mondtam, hogy én is nagyon szeretném, csak nem erőszakkal, hanem úgy, hogy ő is akarja. Egy csodálatos áldott beszélgetés volt ez. A következő konfirmáción Gábor is konfirmált. Azt az igét kapta, hogy: „Menjetek be a szoros kapun!…” (Mt 7:13-14) Férjem a templomba nem, de utána édesanyámnál az ünnepi ebéden most is ott volt.

Gábor az évek során internetes rendszergazda lett, többször is elment dolgozni hosszabb időre a világ másik végébe. Férjem 2013-ban meghalt. Gábor 2014-ben újból a világ másik végébe ment dolgozni, ahol már többször is dolgozott, de most nem jött vissza. Az Úr ezt követően többször is megismételte a Jeremiás 23:23-24 igéket. Már több mint négy éve nem találkoztam a fiammal. Hála az Úrnak, hogy ígérete van Gáborra, és arról is meggyőzött igéjében, hogy ő a messzeségben is ugyanúgy el tudja végezni Gábor szívében, hogy megtérjen hozzá és üdvössége legyen. Ezért imádkozom Gábor távollétében is, és azért is, hogy találkozhassak vele, mert nehéz egy anyának ez a helyzet. Kérem imatámogatásukat!

L.-né S. Éva, Győr

Heti üzenet

Kincsesláda

Híreink