„Szemmel tartom minden útjukat.” (Jer 16:17)

Tíz évesen már be kellett látnom, hogy családfenntartó édesanyám súlyos betegsége miatt nem tud gondoskodni rólunk. Kénytelen volt beleegyezni, hogy átmenetileg intézetbe helyezzenek el minket a bátyámmal. Családunk többi tagja Amerikába menekült a politikai diktatúra elől, így segítségre senkitől se számíthattunk. Csak azt nem tudtuk elfogadni, hogy miért nem maradhatunk Budapesten intézetben, és miért kell az otthonunktól 200 km távolságra utazni, és mindehhez miért kell két kísérő mellénk az útra? A hosszú vonatúton aztán minden kiderült. Kísérőink bejelentették, hogy a következő állomáson elválnak útjaink, mert a leányotthon 80 km távolságra van a fiúkétól. Ezért kellett a két kísérő. A hír hallatán úgy éreztem, hogy még a vonat zakatolásánál is gyorsabban ver a szívem, de sírni nem mertem. – Hát igen, kétség kívül olyanok lettünk, mint a számkivetettek* – értékeltem ki a helyzetünket. Alig mertem bátyóra ránézni. Mereven az ablaküveget tanulmányozta. Attól tartottam, hogy dühében betöri az ablakot. Néha szerettem volna megszólalni, de bátyó intett a szemével, mintha azt mondta volna: előttük ne! Így hát maradt a vonat idegesítő zakatolása, no meg két folyamatosan sugdolózó kísérőnk. Tisztában voltunk azzal, hogy rólunk beszélnek, de a számunkra ismeretlen szavakból (burzsoá, kapitalista ivadék…) akkor még nem értettünk semmit.

Az átszállásra olyan kevés volt az idő, hogy szinte el sem búcsúzhattunk egymástól.

-  Majd írok, légy jó! - kiáltottam bátyó után, s máris egy újabb vonat fülkéjében találtam magam.

Késő este volt, mire megérkeztünk. Kísérőm az igazgatói irodát vette célba. Engem egy nevelő néni bekísért egy hatalmas hálóba. Félhomály volt. A sok emeletes ágy közül rámutatott az egyetlen üresre, ahová zaj nélkül kellett volna felmásznom.

- A többit majd holnap. Jó éjszakát! - Már csukódott is a nagy tölgyfa ajtó.

Nagyon igyekeztem nesz nélkül vetkőzni, de amikor mászni kezdtem a felső ágyra, az úgy nyikorgott, hogy az alattam fekvő felébredt.

- Na, már megint egy új! - morgott morcosan. - Igyekezz már, aztán nekem ne bömbölj egész éjjel, mert én aludni akarok. - Dehogy mertem volna hangosan bömbölni. Számkivetettségem első éjszakáján hajnalig lélegzet visszafojtva, halkan itattam az egereket. Másnap a sok lány közül csak ketten kérdezték meg a nevemet.

Az első napokban a katonás fegyelem betartása, a vezényszavakra pattogó engedelmeskedés minden energiámat felemésztette. A hétvégére belázasodtam, ezért máris új helyre költözhettem. A hátamon lógó cók-mókom miatt alig találtam meg a kastély hátsó szárnyában található betegszobát. Senki sem kísért el, csak ujjal mutatták: arra! Akkor nagyon zokon vettem, ma már hálás vagyok, hogy önállóságra neveltek.

Emlékezetem szerint két napon át aludtam. Amikor jobban lettem, a szoba közepén álló asztal mellett egy kedves arcú nénire lettem figyelmes. Ismerős formájú könyvet olvasott.

- Végre valami, ami az otthonomra emlékeztet! - mert már az ágyból felismertem, hogy Szentírás van a kezében.

- Az én anyukámnak is van ilyen könyve! - kezdeményeztem a beszélgetést.

- Jaj de jó! - válaszolt mosolyogva. - Akkor ő biztosan sokszor olvasott neked belőle. Egyébként engem Lúcsi néninek hívnak és örülök, hogy már jobban vagy.

Magam sem értettem, hogyan történt, de olyan bizalmas beszélgetésbe elegyedtünk, mintha már régóta ismertük volna egymást. Elmondtam neki, hogy édesanya naponta olvasott nekünk a Bibliából és olyankor együtt imádkoztunk.

- Nosza, akkor itt az alkalom, hogy folytassuk azt, amit édesanyád elkezdett!

Így indultak el intézeti éveim, ahol pedig arra készültem, hogy mindenkihez gonosz és utálatos leszek. Senkivel se fogok barátkozni, hogy ne csak én szenvedjek, hanem más is. Ám Isten látta a felbolydult méhkast a szívemben. Ma már tudom, hogy mindvégig szemmel tartotta utamat, ismerte gondolataimat, fájdalmaimat. Mégsem bűneim szerint bánt velem, hanem Lúcsi nénin keresztül türelmes szeretettel hozzám hajolt. A diktatúra legsötétebb éveiben is biztonságban, szerető, értem imádkozó emberek között voltam.

Szabad időmben szaladtam, hogy megkeressem Lúcsi nénit. Ha a vasaló helységben dolgozott, mellé ültem. Ilyenkor nemcsak vasalni tanítgatott, de mindig volt egy-két jó útra terelgető evangéliumi mondanivalója is. Emlékkönyvembe ezt a mondatot írta be: „Szeresd az Istent, s felebarátodat, s akkor az élet tövises ösvényein is mindig fogsz találni megértést és boldogságot”.

Megértette velem, hogy  nem vagyok számkivetett, magára hagyott, hanem kiválasztott, akit Isten óvó szeretettel egy időre kiemelt a nehézségekből. Arra is rávilágított, hogy Isten soha senkit nem hagy magára. Egyedül szeretett fiát, Jézus Krisztust hagyta el a kereszten azért, hogy a mi bűneinket magára vehesse, és értünk áldozza oda az életét. Később pályaválasztásomhoz is hasznos tanácsokat adott. Még megérhette, hogy az Úré lettem, és azt is, hogy az Úr a szolgálatban nyájának kicsinyeit bízta rám. Amíg ereje engedte Lúcsi néni imádkozott értem.

De jó lenne ilyen hűséges szolgának lenni és maradni mindhalálig az Úr kezében, hogy akinek csak lehet, még elmondhassam, hogy a benne bízó a legnehezebb körülmények közt sem lesz soha számkivetett! Ő maga ígérte nekünk a Szentíráson keresztül: „szemmel tartom minden útjukat”. (Jer 16:17)

Közel 40 évnyi gyermekszolgálatom során egyszer voltak hittanos, intézeti tanítványaim. Ma már mind érett férfikorban vannak. Istené a dicsőség, hogy egy közülük az Úrral jár. Azóta sok év telt el, de az imasátor még ma is ott van felettük, értük. Mert ezt a példát tanultam Lúcsi nénitől az intézetben.

Szalóczyné Móray Inke

*számkivetett = a száműzött régies alakja

 

 

Heti üzenet

Kincsesláda

Híreink